Az előírt legkevesebb idő nálunk is az egy óra a szertartás kezdete előtt. Más időtartamokról nem hallottam, de nyilván érdemes arra figyelni, hogy ne tele hassal menjünk Szent Liturgiára. Az eredeti böjti fegyelem éjféltől tartja az ételtől való megtartóztatást, vagy akár előző este vecsernyétől. Mindenkinek lelki buzgóságától függ, hogy mennyire komolyan veszi ezt az Eukharisztia előtti böjtöt. S itt is igaz: Minél odaadóbb lelkülettel készülünk, annál jobban be tudjuk fogadni az isteni ajándékot.

Más szekták is szeretik ezt a szóhasználatot. Ha a szó szerinti fordítást vesszük alapul, akkor valóban pontosabb a Szent Szellem kifejezés. A magyar nyelv azonban nagyon régtől fogva egybeírva használja a Szentlélek szót, egyértelműen a harmadik Isteni Személy megjelölésére. Amikor megjelentek a szekták, akkor ebbe a nyelvi pontatlanságba kapaszkodtak, hogy ezzel is igazolják, ők jobban tudják a hitigazságokat, jobban ismerik a Bibliát, mint a katolikus egyház. Véleményem szerint nincs nagy jelentősége. Ha valamikor egész Magyarországon átvenné ezt a szóhasználatot a Katolikus Egyház, akkor térhetnénk át mi, görögkatolikusok is erre. Addig semmiképpen sem.

Természetesen ugyanolyan szeretettel kell feléje is fordulni, mint a többi ember felé. Sőt, talán még nagyobb megértéssel, hiszen valami hiányzik az életéből. Szabad és kell is beszélni is erről a jelenségről nyíltan és ítélkezés nélkül. Ez is segíthet. Persze, erőltetni nem lehet, csak akkor, ha a másikban is van erre nyitottság. Az Egyház próbál segíteni nekik, de itt is érvényes, hogy csak azokon lehet, akik ezt igénylik, akik erre nyitottak. Lélekbelátó atyák, emberismerő, tapasztalt gyóntatók tudnak segíteni nekik legtöbbet, de vannak esetek, amikor pszichológus is szükséges. Persze, legnagyobb fegyver itt is az imádság.

Kedves Húgom!
Javaslom, hogy rendszeresen beszélgessen az atyával. Ne féljen erre őt megkérni, hiszen ez a dolgunk, hogy meghallgassuk testvéreinket, és tanácsokat adjunk. Ha rendszeressé válik az életében ez a lelki beszélgetés, akkor lassan gyógyulni fog ebből az érzelmi bizonytalanságból. Bizonyára megvannak ennek az okai, előzményei, melyeket föl lehet tárni, meg lehet keresni a múltban, és ez is segíthet. De ennél fontosabb, hogy törekedjék kapcsolatokat létesíteni. A beszélgetésekben ne az vezesse, hogy Önt meghallgassák, hanem, hogy Ön hallgasson meg másokat. Akkor mindjárt kevésbé fogja azt figyelni, hogy mennyire fogadják be Önt. És a beszélgetések sem félelemmel töltik el, hanem feladatot jelentenek, amellyel Ön is segíthet másokat.

Amikor katolikus hívő nem kereszténnyel, azaz más vallásúval köt házasságot a katolikus egyházban, akkor az illetékes püspöktől kell felmentést kérni a valláskülönbség házassági akadálya alól. Ezt a püspök abban az esetben adja meg, ha megfelelő indoklás támasztja alá a kérést, illetve ha a katolikus fél megígéri, hogy a házasságban születő gyermekeket a katolikus egyházban fogja felnevelni.
A katolikus hívek kötelesek házasságukat katolikus szolgálattevő által végzett szertartás szerint megkötni, más vallású vagy polgári kötés érvénytelen az egyházban. Más ceremóniára vagy szertartásra nincs szükség, tiltott.
Ez minden országban érvényes. Hogy mégis hogyan történhetett meg az említett eset, azt nem tudom.

Nem véletlenül imádkozzuk Jézus buzdítására, hogy "ne vígy minket a kísértésbe". Van kísértés, amivel küzdenünk kell, s amelytől szeretnénk szabadulni. Ám, ha mi magunk mászunk bele, vagy engedjük be az életünkbe, akkor nem csodálkozhatunk, ha eluralkodik rajtunk. Akkor tűnik legyűrhetetlennek, ha már elhatalmasodott rajtunk. Letepert minket, mert engedtük, hogy ránk szabaduljon. Annyi esélyünk van, mint ha egy sumó bajnok hasalna ránk. Mit mondjak? Nem könnyű helyzet. Mégis, bármilyen hihetetlen, innen is van lehetőség a gyógyulásra, csak hát, bizony nem könnyű.
Ugye, azt leszögezhetjük, hogy ennek semmi helye az életünkben. Mások is beszámoltak már róla, hogy ez egy kielégíthetetlenül falánk szörny, többet és többet akar. Pillanatra kielégül ugyan, de aztán újra hajt. Nem nyújt igazi örömöt, megnyugvást, békét, semmi köze a boldogsághoz. A pár percig tartó altáji öröm, a bőr bizsergetése csak hazudja a boldogságot, annak ígéretét. Nem beszélve arról, hogy mennyire megmérgezheti a szép tiszta emberi kapcsolatokat is. Önnek is tudnia kell, hogy óhatatlanul a házassága megromlásához fog vezetni, ha nem lép ki ebből a béklyóból.
De hogyan?!? Ha volna recept, akkor nem szenvednének annyian tőle.
Nyilván az első és legfontosabb az Isten segítségül hívása. Nagy hit kell, hogy bízzam abban, hogy Ő a sumó bajnok alól is ki tud emelni. Én aligha tudnék kimászni. Jellemző, hogy a kísértés megjelenésével és egyre erősödésével a hit látása egyre inkább homályosodik. Itt kell nyakon csípni. Nem szabad hagyni, hogy a mindannyiszor álnokul becsapó folyamat elterelje a figyelmemet Istentől. A legelején még meg lehet fogni. Ha már beengedtem, akkor mintegy program, szinte magától lefut, menthetetlenül elkövetem a bűnt. Vagy mint a bakelit lemezen a deformált barázda. Ha már belefutott, igen nehéz kitörni onnan, csak állandóan ismétli önmagát. Ezért az első arra irányuló kísértő mozzanatot kell kizárni. De legfőbb törekvésem ne annyira a bűnnel való viaskodás legyen, hanem, hogy ne hagyjam tekintetemet elfordítani az Úrtól. A testemre való keresztvetés is jó kapaszkodó ebben, mert így a testemet is bevonom az imádságba. Semmi olyat nem akarok tenni, ami méltatlan az én Uramhoz, ami eltávolít Tőle.
Ne hagyja abba a próbálkozást! Lehet, hogy elbukik újra, de ebben a kitartásban mutatkozik meg a hite, hisz abban, hogy az Úr egyszer kiemeli. Ráadásul a küzdelmei során meg is edződik, és egyszer majd - Isten segítségével - fölülkerekedik a sumón.
"Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!"

Magyarországon nem volt erre példa. Nehezen tudom elképzelni, hogy megtörténhetne. Nemrégen jelentették be Németországban, hogy egy evangélikus lelkészt katolizálása után pappá szenteltek. Ez egészen rendkívüli eset.
Az első nagy lépés a katolikus hit elfogadása. Ennek nincsen semmilyen különösebb szertartása, ha az illető leteszi a hitvallást és elvégzi a szentgyónását, attól kezdve áldozhat, és a Katolikus Egyház tagjaként él. Ha pap szeretne lenni, akkor ezek után el kell végeznie mindent, ami a pappá szenteléshez szükséges (Egyházmegyénkben 1 előkészítő év, 5 év teológia és 1,5-2 év gyakorlat). Ebből bizonyos részek indokolt esetben elhagyhatók, de a teológia elvégzése és a hozzátartozó 5 év szemináriumi bentlakás nem.

Kedves Andor!
Az Egyház tanítását nem csak a Szentírásból lehet "levezetni". Az Egyház tanítása gazdagabb, mint maga a Szentírás. Hiszen azt is az Egyház határozta meg a II. század közepe, vége felé, hogy mely könyvek kerülnek be a Szentírásba, melyeket tartja sugalmazottnak, isteni eredetűnek.
A szentgyónás mai gyakorlata eléggé késői keletű, talán a III-IV. századra tehető. Azt mondhatjuk, az emberi (alapvetően természetesen az isteni) irgalom alakította ki, hogy az Ősegyház gyakorlatát, a nyilvános bűnbevallást leszűkítette "fülgyónássá", tehát már csak egyetlen embernek, a papnak kellett személyesen elmondani a bűnöket. Nyilván sokkal nehezebb, megszégyenítőbb, amikor mindenki előtt kellett megvallani - amint az sokáig tették az Ősegyházban.
Már a Szentírás tanúságai között is találunk utalást arra, hogy el kellett mondani a bűnöket: "Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért..." (Jak 5,16). Azt pedig, hogy az apostolok és utódaik hatalmat kaptak arra, hogy a bűnöket feloldozzák, a feltámadás utáni beszámolóból tudjuk. Jézus küldetést ad a tanítványainak, leheletével átadja nekik a Szentlelket, és azt mondja: "Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad? (Jn 20,23).
Ezekből alakult ki már nagyon korán a bűnbevallás és a feloldozás, s ennek későbbi gyakorlata a mai személyes szentgyónás.

Kedves Gréta!
Engedelmével ezt a kérdést továbbítottam a Szerkesztőnek. Hátha ő tud segíteni Önnek.

Nemigen lehet arra válaszolni, hogy meddig "érvényes" a gyónás. Minden szentség ajándék az Istentől, s ajándékra nem tudjuk azt mondani, hogy érvényes-e vagy sem, vagy hogy meddig érvényes. A gyónás gyakoriságára is annyit tudok csak mondani, hogy fontos a rendszeresség. De hogy ez kinek mit jelent, azt személy szerint lehet más és más. Általában az a jó, ha havonta meggyónunk. Persze, lehet ennél ritkábban és lehet gyakrabban is. Még akkor is, ha az ember úgy érzi nincsen bűne, vagy nincsen "olyan sok". Aki rendszeresen gyónik, annak a lelke egyre finomodik, egyre inkább ismeri önmagát, a bűneit. Ezzel pedig együtt jár, hogy egyre inkább felismeri az Isten ajándékait, az Isten neki juttatott kegyelmét is.
Tehát ne a halálos bűn elkövetése késztessen bennünket a szentgyónásra, hanem ez a lelki törekvés, hogy egyre élesedjék a lelki látásunk, s ezáltal egyre közelebb kerülhessünk az Istenhez.
Egyébként hívő embernek halálos bűnt elkövetni nem is olyan könnyű. Az a halálos bűn, ha valaki tudva és akarva súlyos dologban szembefordul az Istennel, az Ő törvényével. Hát hogy visz rá valakit a lelkiismerete ilyen szörnyűséget elkövetni, ha életében törekszik az Istenfélő életre? Nehezen tudom elképzelni.
A teljes vagy részleges búcsúra vonatkozó kérdésére nem tudok válaszolni, arról semmit nem tudok mondani.

A Szent Liturgián a diakónus az oráriont fél vállára kötve használja. Amikor közvetlen feladata van, akkor kissé meg is emeli, s ez a lobogó szalag - mintegy "szárnyakat adva neki" - jelzi az angyali szolgálatát. A szent áldozás előtt azonban ezeket a lobogó szárnyakat mintegy leköti, pusztán gyakorlati okok miatt, hogy az Szentség elkészítését, valamint az áldoztatáskor a pap segítségét akadálytalanul végezhesse. Ezért köti át magán az oráriont. Majd a szentáldozás befejeztével újra visszaköti a korábbi módon.
Ez a viselet csak hasonlít az alszerpap öltözékéhez, de egyáltalán nem keverendő vele össze. Az alszerpapság a kisebb rendek közé tartozik, még nem szoros értelemben az egyházi rend fokozata, mégis előkészülete annak. Amikor valakit diakónussá szentelnek, előtt bizonyos ideig alszerpapi (hypodiakonusi) szolgálatot kell végeznie.
A fölszentelt diakónus már nem házasodhat, de fölszentelése előtt igen. Az alszerpap még nem egyházi rend, ő e kisebb rend elnyerése után is köthet házasságot.

Az erkölcsteológus válaszát a Fórumra tettem fel a Lelkiatya válaszol/ "Különféle dolgokról" rovatba.

Kedves T.B.!
Ha megjelent a lelkében a gondolat, a vágy, hogy életgyónást végezzen, ez valószínű, arra utal, hogy valóban elérkezett ennek az ideje. Azt javaslom, hogy előbb válassza ki azt az atyát, akinél ezt el fogja végezni, beszélje meg vele (az időpontot is!), és tőle kérjen tanácsot, hogyan készüljön fel.
Lehet, hogy később ez az atya lesz a lelkivezetője, de nem szükségszerű. Mindenesetre érdemes keresni állandó lelkivezetőt is, ezt kifejezetten tanácsolom Önnek.
Magától értetődik, hogy a lelkivezető iránt megjelenik a kötődés, bizonyos érzelmi kötelék, hiszen érző emberek vagyunk. Helyesen látja azonban, hogy ez nem lehet túlzó, nem válhat ragaszkodássá. Ha olyan helyzet adódik, el kell tudni engedni ezt a kapcsolatot.
A szerzetesek sokszor azért tudnak segíteni nekünk a lelki dolgokban, mert egyrészt a lelkiéletük folytán mélyebb ismeretük van az Istenről, másrészt ugyanezen ok miatt mélyebben belelátnak az ember lelkébe, mélyebben tudnak együttérezni a másik emberrel.
Különleges helyzetben elképzelhető, hogy valaki levelezés útján részesüljön lelki tanácsokban, csak ekkor is fontos, hogy a szentgyónását (amely valóban csak közvetlenül, személyesen végezhető) rendszeresen megtartsa.

Kedves Tina!
Különbséget kell tenni, hogy a saját lelkét akarja megkönnyebbíteni, vagy az embertársán akar segíteni. Az első esetben javaslom, hogy inkább a lelkiatyjával, vagy legalább a gyóntatójával beszélje meg a dolgot, mert ez az Ön lelki épülését szolgálja. Ha a cél a másik ember segítése, akkor viszont teljesen félre kell tenni az önös érdeket. Ebben az esetben jól meg kell választani, hogy mikor szólalok meg és milyen módon, hogy azzal valóban segíteni tudjak a másikon.
Szoktam tanácsolni, hogy ilyen helyzetben érdemes előbb imádkozni, s meglepő megnyugvást és megvilágosulást kapunk arra vonatkozan, hogy mit is kell tennünk.

Tárja fel őszintén a gyóntató atyának ezt a kérdést. Mondja el a bűnt, és azt is, hogy még nem tudja bánni. Ebben az esetben szó sincs arról, hogy érvénytelen volna a gyónása. A bűnbánat nem érzelmet jelent, hanem őszinte készséget a helyes, Krisztust követő életre. Egyébként is érdemes a szentgyónásban a bűnök felsorolása végére mindig odatenni, hogy "Bánom mindazokat a bűnöket is, amelyeket kifelejtettem, illetve, amelyeket még nem ismerek fel".
Beáta! Ha törekszik a tiszta és igaz életre, ha rendszeresen gyónik és áldozik, akkor idővel egyre világosabban fogja látni, hogy mi az ami Istenhez közelebb viszi, és mi az, ami nem. Ez számít ugyanis, nem pedig az, hogy mikor miben érzem magam jól.