Kedves Lelkiatya. Fontos számomra a szentáldozás. Szabad e úgy áldozni, hogy előtte paráznaság (önmagunkat érintjük) vétségét követjük el. Mivel egyedülálló vagyok, néha rámtör a vágy, s némileg feledteti a magány érzését, s kicsit kellemetlen lenne időnként-gyakorta ezzel a bűnünkkel a pap elé állni. Egy római katolikus ismerősöm azt a tanácsot kapta a paptól, hogy csak akkor nem szabad áldozni, ha testi kapcsolatunk volt egy másik emberrel, ha csak magunknak szerzünk örömet, attól még áldozhat, nem olyan súlyos bűn. Ezt azért mondta, mert valóban így van, vagy náluk szokás a mise előtt hangosan bűnbánatot tartani (pontosan nem tudom minek nevezik) és csak ezért? Nálunk görög katolikusoknál ez a kérdés hogy értendő?
Mindkét rítusban a szentáldozás előtt bűnbánatot tartunk. A római katolikus szent mise elején a bűnbánati ima (Gyónom a Mindenható Istennek...) az egész szertartáson való méltó részvételére vonatkozik (hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait). De újra kifejezik ezt a bűnbánatot a szentáldozás előtt, amikor azt mondják: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj... A görögkatolikus Szent Liturgián pedig az egész szertartást átszövi a bűnbánat kifejezése, megszámlálhatatlanul sokat mondjuk: Uram, irgalmazz! A szentáldozás előtt pedig nekünk is van egy szép imádságunk, amely a bűnbánatunkat fejezi ki: Hiszem, Uram és vallom, hogy Te... világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok... A szentáldozáshoz tehát minden esetben bűnbánó lelkülettel megyünk, még akkor is, ha éppen előtte gyóntunk meg.
A szemérmetlen érintés, főként maga az önkielégítés súlyos bűn. Nem mondhatjuk, hogy nem olyan nagy bűn az. Mégpedig azért, mert Isten helyett az altesttáji örömöket választjuk. A magányt, vagy más hiányérzetet azzal pótoljuk, ami nem a mienk. A szexualitás gyönyörű ajándék arra, hogy az egymást szerető emberek a férfi és a nő megajándékozzák egymást ezzel az örömmel, s amely örömből akár új élet is foganhat. Ezt egyéni vigasztalódásra, örömgerjesztésre használni egészen méltatlan. Ezért bűn. De valóban nem halálos. Általában jobban szégyelljük, mint amilyen súlyos, de a szemérem, nem pedig a bűn súlyának mértéke miatt. Fontos, hogy ne szégyellje meggyónni. Vegyen erőt, és mondja ki a bűnt. Elég annyit mondani: az érzékiség bűnébe estem azzal, hogy magamnak szereztem testi örömöt. Ennyi elég, ebből a pap tudni fogja, hogy miről van szó, és feloldozza Önt. De rejtegetni, tartogatni ezt a bűnt nagyon nem tesz jót a léleknek. Mindenben törekedjen a tisztaságra, a testileg-lelkileg odaadó életre! Ha fontos Önnek a szentáldozás, akkor ezzel az odaadással fejezheti ki ragaszkodását és szeretetét az Úr Jézus felé.
Kedves Lelkiatya!
A szülők képe ennyire befolyásolhatja az Istenhez való viszonyulásunkat?
Eredetileg egy nem vallásos családban nőttem fel, és felnőttként (25+ évesen) vettem fel a római katolikus vallást.
Azelőtt is kerestem Istent, és hiszem, hogy Ő vezetett engem mindvégig. Hiszen nem kaptam vallásos nevelést a családban, mégis érdekelt az istenhit, tudtam, hogy az emberi élet célja nem csak az, hogy világi értelemben legyünk jók, stb.
Viszont ugye a Bibliában is nevezik Istent Atyának.
De nekem nagyon negatív apaképem és nem igazán pozitív anyaképem van a tapasztalataim alapján (nekem ez jutott), ezért ez még jobban megnehezítette az Istenhez közeledésemet. Vágyódtam Istenhez közeledni, de mégis vissztartott az a szülői kép.
Viszont mióta vannak keresztszüleim (keresztanyukám és bérma keresztapukám), akik valóban gyakorolják a vallást, sokkal másabb.
Addig valójában még az apa szót is kerültem, amikor csak tehettem. Már egy ideje viszont van úgy, hogy keresztanyát anyának és keresztapát apának szólítom, mert eléggé mély kapcsolat alakult ki közöttünk így felnőttként is. Most olyan, mintha befogadtak volna egy új családba. Ezen érzés ugye nem bűn?
A szüleimet persze tisztelem, mert parancsolatba van adva. De valójában érzelem nem köt hozzájuk, ellentétben a keresztszüleimmel.
Számomra fontosabbak lettek a keresztszüleim az életemben.
(Persze ezt nem mondom és nem éreztetem a szüleimmel, mert azért ők neveltek fel, és ami tőlük telt, azt megtették értem.)
Amióta lett egy pozitív anya- és apaképem, Istenhez is képes vagyok közeledni, nincs meg az a belső feszültség, ami korábban.
Ágnes
Kedves Ágnes!
Még szerencse, hogy levelében feltett egy kérdést, így joggal közölhetem, és van lehetőségem válaszolni. Ugyanis mindig csak azokat jelentetjük meg ezen a felületen, amelyek valóságos kérdések, hogy tehetségem szerint választ is adjak rá. Ám írásának többi része is nagyon tanulságos, a közléséből mások is meríthetnek mély gondolatokat.
A válaszom tehát: nem bűn, ha az ember érzelmileg kötődik a keresztszüleihez, sőt, ha úgy érzi, új családot talált a körükben, olyat, amire már kislány kora óta annyira vágyott. Egyszersmind figyelmeztetnem kell, hogy nem szabad túlságosan sem kötődni ehhez az új kapcsolatrendszerhez. Ön már felnőtt ember, a saját életét kell élnie. Ami gyermekkorából kimaradt, azt nem pótolni kell, hanem az így keletkezett hiányt, sebeket helyesen feldolgozni. De soraiból arra következtetek, hogy ezen a téren sincsen semmi gond, nagyon is helyesen kezeli ezt a helyzetet.
Valóban nagy szerepük van a szülőknek abban, hogy a gyermekben milyen Isten-kép alakul ki. Óriási tehát a felelősség. Viszont vannak más minták is, nem csak a szülőké. Sokszor megtörténik, hogy egy lelkiatya, gyóntató, vagy egy vonzó személyiségű tanár válik olyan képpé, amely jelentősen befolyásolja a gyermeknek az Istenhez való viszonyát. Ezek a minták olykor pótolhatják, de legalábbis nagy mértékben kiegészíthetik a szülő-képet. Sokunknak van tehát ebben nagy felelőssége.
De éppen az Ön sorsa mutatja meg jól, hogy itt nem csak a lélektani törvények játszanak szerepet. Az Isten mindenható és mindenkit végtelenül szeret. Mindenki felé keresi az utat, bármilyen sors jutott is osztályrészül. A mi dolgunk az, hogy nyitottak legyünk rá, és akarjunk is életünkkel válaszolni az Ő szeretetére.
Kedves Lelkiatya!
Tudom, hogy az Egyház tanítása szerint a gyermek Isten ajándéka. Van viszont valami, amit én nem értek.
Nekem nincs családom, mert sem feleségnek, sem anyának nem vagyok alkalmas. Fizikailag igen, de én soha nem vágytam gyerekre, családra, alkalmatlanságom már fiatal koromban nyilvánvaló volt. Ugyanakkor szerzetességre sem kaptam hívást, sokáig Isten, vallás nélkül éltem. És igen, sajnos volt egy abortuszom. Nem akartam én terhes lenni, a kapkodásom és a felelőtlenségem okozta. Ha valaki, hát Isten nyilván tudta, hogy milyen vagyok, miért "ajándékozott" meg hát mégis ezzel a terhességgel? Tudnia kellett, ha én is tudtam, hogy nem vagyok anyának való! Annyira nem, hogy bár az abortuszt megbántam, meg is gyóntam, de sajnos most sem hiányzik az az elvetetett gyerek. Jobb egyedül, mindig egyedül szeretek lenni.
Elég szégyen, hogy ilyen vagyok, de akkor sem értem: az én hibám, hogy annak idején terhes lettem, vagy Isten akart nekem egy számomra borzasztó ajándékot adni? De hát miféle ajándék az ilyen? Nem akarom elhinni, hogy az Úr rám akart erőltetni valamit, amit testileg-lelkileg elutasítok, amitől undorodom?
Megköszönném, ha eligazítana, hol hibás a gondolkodásom?
Mondok még szörnyűbb dolgot. A szerbiai háborúban megerőszakoltak szerzetesnőket, akik közül nem egy megfogant és természetesen nem vettették el, hanem megszülték a gyermeket. Nem hibáztatható Isten, hogy a természet törvénye működik. Csakis annak van ebben felelőssége, aki az aktust végrehajtotta. Vannak fiatal lányok, akik inkább felelőtlenségükkel vétenek ezen a téren. Isten világa akkor hordoz áldást, ha a világba teremtett törvényeit követjük. A gyermek a házasságban áldás. Ezért lényeges, hogy Isten szavát követve a testi egyesülés csakis a házasságon belül történjen meg.
Azt tanácsolom, hogy erősítse tovább az Istennel való kapcsolatát. Bátran kérje Tőle, hogy mutassa meg, milyen feladatot szán Önnek az életben. Valóban van, aki nem házasságban él, de annak is lehet nagyon boldog, teljes élete. Ez az Istennel való kapcsolatán múlik.
Kedves lelkiatya!
Történt egy olyan esemény ami teljesen megingatott bennem mindent.Néhány hónappal ezelött,volt egy konfliktusom,amibe ugy éreztem belehalok,akkora fájdalmat,összetöröttséget okozott bennem.Egy baráttal volt ilyen konfliktusom,de a saját testvérem is tett velem ilyen dolgokat régen.És ezek a sebek bennem élnek,égetnek.Nekem azóta nagyon nehéz látni ezt az embert,durva dolgok hangzottak el.Elsösorban megrágalmazott,ugy érzem ezek a dolgok fel lettek nagyitva,vagy inkább kiprovokálva,azért,hogy legyen ok,megszakitani a kapcsolatot.Olyat is mondott,hogy nem akar velem közelebbi barát lenni,akadályozzuk egymást a fejlödésben,meg hogy maradjunk jóban egymással,felszinesebb szinten.Bennem egy világ omlott össze.Ö azota odajön hozzám,beszél is,kitereget belsö dolgokat is magáról,de soha nem jelentkezünk egymásnak,és társaságon kivül,ha egy irányba megyünk,sokszor kerül,szabadulna tölem,mindig sietös dolga akad,ha én lennék a kezdeményezö fél.Táraságon kivül nem keressük egymást.Az a rossz az egészben,hogy javarészt egy helyekre járunk.Számomra ez igy fenntarthatatlan.Most legutobb mikor társaságban voltunk,és igy viselkedett,megirtam üzenetben,hogy jobb lenne,ha egy ideig semmilyen szinten nem kommunikálnánk,addig ameddig nem tisztázunk dolgokat.Másként nem megy.Azt is irtam,hogy gondolkodjon el a viselkedésén,mert mások is észrevették,hogy megváltozott,és egyszer nagyot eshet.Egyfolytában a sirással küzdök,amikor tudom,hogy egy helyen leszünk.Lelkibetegnek érzem magamat ettöl az egésztöl.Elveszi a lelki békémet.Már igy is lrombolt bennem dolgokat:bizalmat és hitet az emberekben,a segitségnyujtásban...Azon vagyok,hogy ezek a dolgok ujbol helyreálljanak,de ha kivagyok téve ilyen hatásoknak vele kapcsolatban,akkor nem tudok rajtiuk változtatni,mert érzelmileg még érint a dolog.Nemrégiben ö mesélte nekem,hogy volt egy konfliktusa,egy számára közeli személlyel,és az elmondottakbol,ö ugyanazt élte át,amit okozott.Azzal a különbséggel,hogy ö nem lett megrágalmazva csak erélyesen szembesitve bizonyos dolgokkal.De ezzel a személlyel tisztázta a dolgokat,velem viszont mintha nem mutatna hajlandóságot rá.Önnek mi a véleménye a dologról?Bün- megszakitani egy olyan kapcsolatot,ami régen jo volt,sokat jelentett,de most elveszi a lelkibékénket?
Válasyait elöre is köszönöm!
Dea
Kedves Dea!
Az az egyszerű tanácsom, hogy egy ideig ne is beszéljenek egymással. Persze, köszönni kell, de semmi több. Ne erőltessék. Ha ő kezdeményezne beszélgetést, legjobb, ha rövid úton lezárja. Másként nem megy. Egyelőre Önben sebek tépődnek fel minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, beszélnek. Ha nem is kerülhető el minden találkozás - ez nem baj, sőt, emiatt nem is kell társaságot, barátokat váltania -, de nem kell egymással beszélgetniük. Ezt csak egy darabig kell így tartaniuk, idővel, meglátja, rendeződni fog a kapcsolatuk. Ha a régi nagy barátság már nem is állítható helyre.
Kedves Lelkiatya! Amikor az önkielégítés bűnébe esek, utána mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy engedtem a csábításnak, és ilyenkor nem szoktak áldozni. Úgy érzem, hogy nem vagyok méltó rá. Nem tudom, hogy mennyire teszem ezt jól.
Az önkielégítés nem halálos bűn. Leginkább végtelen (féktelen?) gyengeségében követi el az ember. Azt lehet mondani, szinte akarata ellenére. Legalábbis azoknál, akik valóban küzdenek ellene. Tudom, hogy ez Önnél is így van. Jogos a lelkiismeretfurdalása, és fontos is, hogy meggyónja ezt a bűnét minél hamarabb. Mégis megteheti, hogy ha nem sikerült gyónnia, azért még megáldozhat. Bűnbánatot tart, és Isten előtt mélyen megbánva tettét nyugodtan mehet áldozni. Hiszen az Eucharisztia nem jutalom annak, aki megérdemli, hanem gyógyszer, azoknak, akik rászorulnak. Ilyenkor Jézus magához öleli, nem pedig büntetni akarja.
Kedves Lelkiatya!
Fura problémával fordulok Önhöz, mint lelkiatyához, de igazából nem tudom kihez fordulhatnék, mert rendőrséghez túlzás lenne, a családomban pedig nem olyan kielégítő válaszokat kapok. Fiatal nő vagyok, és már nagyon unom és utálom, hogy idősebb(40-70) férfiak akarnak felszedni, mindig "megtalálnak". Lehet túl reagálom, de én már zaklatásnak érzem. Nem beszélve arról, hogy így már szinte minden idegen férfitől félek, és ellenszenvet érzek. Nem tudom Ön mit gondol erről, de az ilyen férfiakban a Sátánt látom munkálkodni. Nem tudom, mit tehetnék ellene, talán nem kellene annyira barátkozósnak lennem, csak az a baj, hogy sokszor nehéz egyből megítélni valakit. Persze idősebb, idegen férfiakkal nem szoktam barátkozni, csak az a baj, hogy megtalálnak így is. Lehet, hogy "kegyetlenebbnek" kellene lennem? Válaszát előre is köszönöm!
Ön bizonyára igen csinos és vonzó teremtés. Arra kifejezetten ügyelnie kell, hogy a magatartása ne legyen kihívó. Ha azt tapasztalja, hogy Önt többször megtalálják az idősebb férfiak, eléggé logikus, hogy ezért nem az idősebb férfiakat lehet okolni. Értem én, hogy Önben sincsen semmi törekvés arra, hogy velük szemben kihívő legyen, de lám, mégis.
Ennél fontosabb azonban, hogy a kicsit visszafogottabb viselkedésén túl ne figyeljen erre oda, ne tulajdonítson ennek az egésznek nagy jelentőséget. Sok minden valójában a fejünkben, a gondolatainkban játszódik le először. Ha nem is gondol erre, akkor fogja tapasztalni, hogy már nem is annyira rámenősek ezek az idősebb férfiak.
Tisztelt Lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni hogy a Pászka sütés és elfogyasztása bűn e a nem
a megfelelő időszakban?
Válaszát előre is köszönöm.
T.
Nem bűn. De jobb, ha nem teszi. Érdemes mindent a maga idejében és a maga helyén, a maga módján és a maga rendje szerint tenni. Akkor van minden a helyén az életünkben. De azért nem bűn, ha sárga túrót, pászka kalácsot máskor készít és fogyaszt az ember.
Kedves lelki Atya!
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért van az h nekem, mindig az utolsó percben sikerül valami amit nagyon szeretnék és már sokat imádkoztam érte. Ez ön szerint miért van így? Azért hogy jobban értékeljem vagy ez egy tényleg jó dolog /dolgok?
Egy kitartó lány
Valószínű, az Úr ezáltal neveli Önt arra, hogy higgyen, bízzon még akkor is, amikor már elfogyott minden emberi remény, hiszen az utolsó pillanatban mindig segít. Sőt, ha eléggé megerősödött a hitében, akkor meg fogja tapasztalni, hogy van, amikor az utolsó pillanat után segít! Vagyis azt érzi, hogy mégsem hallgatta meg, minden elveszett, amit kért, nem teljesült, és a végén mégis egészen másként alakulva úgy lett jobb, ahogyan mégis Ő akarta. Erre a legjobb példa maga a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála. Látszólag minden összeomlott, teljes kudarcot vallott az élete, meghalt. De halála után - az utolsó pillanat után - feltámasztotta, és így győzedelmeskedett mindenen. Ez a remény éltet minden igazán Krisztusban hívőt.
Tisztelt Lelkiatya!
Nagyon szomorú vagyok.
Szeretnék részt venni lelkigyakorlaton, de a programok, amiket találtam, az ország más részein vannak.
Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolc körzetében miért nincsenek ilyen lehetőségek (legalább is eddig nem találtam)?
Egyelőre csak megyén belüli programokon tudnék részt venni egyéb okokból.
A másik problémám az, hogy a helyi közösségben, amelynek tagja vagyok, nincs más a korosztályomban.
Így nagyon egyedül érzem magam ott is.
Eljárok a misékre rendszeresen, és amiben tudok, segítek.
De hiányzik a korosztályomba tartozók (30-35 év) közössége.
Miskolcon az Egyetemi lelkészség és a Jezsuita közösség mennyire nyitott újak befogadására?
Hozzájuk lehet bekapcsolódni?
Talán ott nagyobb eséllyel találnék korosztályomba tartozókat.
Egy római katolikus.
Lehet, hogy az Egyetemi lelkészség csak egyetemistákat illetve az egyetemhez kötődő fiatalokat tud fogadni, nem tudom biztosan. A jezsuiták viszont egészen biztosan nyitottak bármilyen fiatal fogadására. Hasonlóképpen a jezsuita templom mellett működik a görögkatolikus parókia is, mely szintén fogad fiatalokat ifjúsági hittanra. Jó szívvel tudom még ajánlani a Ferences kistestvérek közösségét (Kabar u. 8.), ahol szintén élő ifjúsági élet folyik. Ezeken a helyeken pedig segítséget tudnak adni abban is, hogy hová lehet és érdemes elmenni lelkigyakorlatra. Feltétlen keresse fel ezek valamelyikét!
Kedves Lelkiatya!
Az imádságnak számít ha beülök a szobába és csak néma csendbe vagyok? vagy megszólítom Istent pár mondatban és utána ismét csak csendbe vagyok? Nem tudom miért, de mostanában ez történik magától. Valamint az imádság-e ha ugyanígy a nyüzsgéstől elvonulok egy mp4 lejátszóval és egyházi/ifjúsági zenéket hallgatok/éneklek magamba? Alatta pedig nyugalmat, örömöt és hatalmas békét érzek és valami különös érzés fog el mintha minden tökéletes lenne az életeben és ennél jobb már nem is lehet. Érem az életem teljességét... Kimondhatatlnaul érzem magam ilyenkor. Mi ez az egész érzés? Nem tudom hogy ez valójában imádság? vagy csupán kellemes időtöltés?
Igen, ez is imádság. Bár ezt legjobban csak Ön tudja megítélni. A szív állapotán múlik minden. Mert, ha zenét hallgat az ember, az még nem biztos, hogy imádság. Ha ilyenkor a gondolatai Önmaga körül forognának, akkor aligha lehetne imádságnak nevezni. De, mint írja, eközben megszólítja Istent, majd ismét csendben van, ez nagyon jó. Ilyenkor az Istent hagyja szólni ebben a csendben. Még ha nem is érzékeli, de ennek a csendnek gyógyító hatásán keresztül mégis megérezheti, hogy ilyenkor helyére kerülnek a dolgok a lelkében. A csend jobb, mint a zenehallgatás. De a zene is segíthet, csak nem mindegy, hogy milyen zene. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak az érzelmek, és előfordulhat, hogy az ember telítődik érzelemmel, és azt véli, hogy ez már imádság is. A jó érzés még nem imádság. De ha a lelke valós és mély békét nyer általa, akkor azt az időt is Istennel töltötte.
Tisztelt Lelkiatya!
Borzasztó gondolatok gyötörnek. Van egy ötéves kislányom aki betegen született és van egy tíz éve tartó házasságom ami teljesen tönkre ment.
Most kiderült pár napja, hogy babát várok. Az igazat megvallva nagyon nem örülök ennek a babának mert a férjemmel a váláson gondolkodunk de ő azt mondja hagyjuk meg a babát mert bűn lenne elvetetni és majd lesz valahogy. Sajnos a kislányom nevelésébe nem sokat segít be és mint írtam nagyon megromlott a kapcsolatunk. Nem akarom ezt a babát meg szülni mert semmi biztos pont nincs most az életemben. Mind a ketten vallásosak vagyunk és tudjuk, hogy minden gyermek Isten ajándéka de nincs erőm és nem is szeretném és borzasztóan félek, hogy ha megmarad akkor mi lesz .
Mi lesz ha egyedül maradok velük ha a férjem elhagy. A másik , hogy nagyon félek attól is, hogy ez a baba is betegen fog születni. A kislányom nagyon sok időt igényel a sajátos nevelése illetve a kezelései miatt nem tudom , hogy oldanám meg egyedül, hogy még egy gyerekről gondoskodnom kelljen. Óriási dilemma számomra, hogy mit tegyek kérem segítsen a döntésben. Előre is köszönöm válaszát.
Kedves Édesanya!
Az valóban borzasztó gondolat, hogy meg akarná ölni a saját gyermekét. Sátáni kísértés! El kell, hogy mondjam, azok az édesanyák, akik ilyet tettek, később, rádöbbenve szörnyű bűnük súlyára és visszavonhatatlanságára, iszonyatos lelki gyötrelmeket élnek meg emiatt. Isten kegyelméből, persze, mindenhonnan van gyógyulás, de sok esetben olyan nagy a lelkifurdalás, hogy még ezt sem merik elhinni. Egyébként az Egyház is igen súlyosnak tartja: ez az egyetlen bűn, amit egy pap nem is oldozhat fel, csak külön püspöki engedéllyel!
De nem rémisztgetni akarom, hogy ne kövesse el ezt a tettet. Ha hívő ember, mint írja is, akkor tudja, hogy a gyermek áldás, Isten ajándéka. Meg fogja látni, hogy ez a kis testvér bearanyozza majd az életét. Adja Isten, hogy egészséges legyen, és később majd ő is besegítsen a testvére gondozásába. Hisz erre is jó esély van. A férjével való kapcsolatát pedig formálják, gyógyítsák. Ne nyugodjanak bele abba, hogy rosszul alakult! Helyre lehet, helyre kell hozni. Ebben is, könnyen lehet, hogy ez a megszülető gyermek fog majd változást hozni. Persze, ezt Önöknek is akarni kell.
Fogadja tehát áldásként a gyermeket, és imádkozzon, hogy ez az áldás az egész családjuk számára Isten akarata szerinti fordulatot hozzon. Én is imádkozom Önökért.
Kedves Lelkiatya!
Kezembe akadt egy imakönyv, ahol le vannak írva a Szentlélek ellen elkövetett bűnök. Van köztük egy olyan, hogy " Irigyelni másoktól Isten irgalmát" Ezt nem teljesen értem. Jelentheti azt, hogy azt mondjuk Xy-t jobban segít az Isten, mint engem, vagy XY-t miért segíti sz Isten, engem miért nem? Mert sajnos gyerek koromban néha mondtam ilyet. De nem tudtam, hogy ez bűn, vagy legalább is, hogy ekkora bűn. És akkor még nem is foglalkoztam a vallással ennyit.De azóta természetesen nagyon meg is bántam. Ez még jóval az igazi megtérésem előtt volt. Akkor én elkövettem ezt a bűn?
Gyermekkorunkban sok olyan bűnt követünk el, amelyről nem is gondoljuk, hogy az. Természetesen ennek megfelelően a súlyuk sem olyan nagy, de azért jó, ha meggyónjuk ezeket az első gyónásunk alkalmával - legyen az gyermekkori vagy már megtért felnőtt korban végzett első gyónás. Világosan látni kell, hogy amit az imakönyv Szentlélek elleni bűnnek nevez, ez nem ugyanaz, mint amiről Jézus beszél, amelyre nincs bocsánat (Mt 12,32). A katekizmus, meg a lelki életet segítő imakönyvek próbálnak segíteni abban, hogy a bűnöket osztályokba sorolják. Erről van szó az említett könyvben is. Jól értelmezi a szöveget, igen, előfordul, hogy megirigyeljük a másoknak adott kegyelmi adományt. Ez később, felnőtt korban is előfordulhat. Gondolom, Ön is úgy szokta befejezni a szentgyónását, hogy kimondja, hozzáteszi, hogy minden más bűnt is megbán, amit addig elkövetett. Így hát nem kell aggódni amiatt, ha gyermekkorában elkövetett ilyesmit. Egyetlen jól elvégzett szentgyónása már helyére tette ezt a dolgot (is).
Kedves Lelkiatya!
A mai római katolikus misén a Szentlélekről és az ember lelki táplálásáról volt szó kiemelten.
Elhangzott az alábbi mondat is:
"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."
Ebben a szövegkörnyezetben hangzott el:
A lélek az, ami éltet minket, így az a legfontosabb. A test annyiból fontos, hogy az a lélek temploma, a lélek eszköze, "járműve", stb.
Tehát a testet sem szabad elhanyagolni, mert akkor a lélek eszköze sérül...
Ugyanakkor az emberek a testet látják, a többség azzal foglalkozik.
De kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."
A kiemelt mondattal:
"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."
olyan szempontból egyetértek, hogy másért csak imádkozni tudok, hogy a szíve ne keményedjen meg.
Vagy még esetleg példamutatással tudok járni előtte, azzal segíteni őt.
De helyette Istenhez közeledni, a lelkét táplálni más ember nem tud(ja).
Én ezt így értelmezve elfogadom.
De Ön, mint Lelkiatya mit gondol erről?
A közösség fontossága és a lelki táplálékhoz jutás egyéni felelőssége hogyan egyeztethető össze?
Talán úgy, hogy imádkozom a másikért, de egy bizonyos ponton túl a lelki táplálékhoz jutás már viszont valóban "csak" egyéni felelősség?
Segítő válaszát előre is köszönöm! Á.
Kedves Á:!
Valóban arra gondolhatott a prédikáló atya, amit Ön is ír, hogy másokon közvetve segíthetünk ugyan, és ez a mi felelősségünk, de átvenni az ő lelkiéletét, sem pedig annak felelősségét nem tudjuk, nem lehet. Mindenki maga felel életéért és tetteiért az Úr előtt
Ugyanakkor megmarad a felelősségünk másokért. Egyrészt az imádságunkkal sokat alakíthatunk rajtuk, másrészt, amennyire egyik ember hatni tud a másikra szóval, tettel, példával is segíthetjük egymást.
Kedves Lelkiatya!
Az önkielégítés mekkora bűn? Sajnos még most házasként is előfordul. Nagyon küzdök ellene, van úgy, hogy egy fél évig is meg tudom állni.Utána nagyon megbánom mindig, ha előfordult.
Nagyon félek meggyónni, úgy szoktam, hogy " egy nagyon helytelen és illetlen és meggondolatlan dolgot csináltam." Közben pedig arra gondolok, de annyira szégyellem magam, hogy nem tudom kiejteni a számon. Így érvényes a gyónás?
Arra biztatom, ne féljen meggyónni ezt a bűnt. Bár így is érvényes a gyónása, ha a pap nem kérdez rá, hogy elmondja a tettét, ha nem is részletezve. Nem az a lényeges a gyónásban, hogy megszégyenüljek, mégis lélektanilag segít, ha kertelés nélkül kimondom a bűnöm. Ez, valószínű, még jobban visszatartaná a bűn elkövetésétől. Segít az is, ha a házastársával is megbeszéli. Persze, ezt alaposan meg kell gondolni. Nem minden kapcsolat viseli el, ha ezt a gyengeséget feltárjuk. Pedig fontos lenne erről is nyíltan beszélni. Egyébként ennek is visszatartó, megtartó ereje van. Ne rejtegesse a bűnét, sem a gyóntató pap sem a felesége előtt!
Kedves Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni honnan tudhatom meg hogy egy elkövetett dolog ami bünnek számit, nagy vagy bocsánatos bün.
Talán mindegy is. Minél hamarabb gyónja meg, a feloldozó pap pedig meg fogja mondani Önnek, hogy mennyire súlyos volt. De akkor meg már mindegy is, mert az Úr a megbocsátó szeretetével el is törölte.
