Kedves István!
Természetesen a tetteinknek vannak következményei. Van, amikor csekélyke hibával végzetes körülményeket okozunk (legyen az vezetés közben egy rossz mozdulat, pillanatnyi figyelmetlenség...), máskor meg fatális hibákat követhetünk el, de azért könnyen helyrehozható. De ezek inkább bölcselkedő gondolatok, amelyeken lehet töprengeni, de úgy sejtem, Önnek nagyon is konkrét élethelyzet miatt vetődik fel ez a kérdés. Azt tudnunk kell, hogy Isten sohasem büntet, sohasem mondja, most már oldd meg magad. Ő olyan, mint egy szerető szülő, aki látja elesni a gyermekét. Persze, van, hogy hagyja, hadd tápászkodjon fel a maga erejéből, mert akkor erre van szüksége, de legtöbbször odaszalad és felkapja. Az Isten még inkább így van velünk. Ha bajba jutunk, nyomban még nagyobb szeretettel áraszt el, hogy segítsen.
Bizonyos értelemben minden helyrehozható - hiszen Ő mindenható! De ez nem feltétlen azt jelenti, hogy úgy igazítja az életünket, mint mi szeretnénk.
Nagyon igaz tapasztalat az is, hogy felnőttebb fejjel már sokkal bölcsebben tudna dönteni az ember. Érdemes hát - figyelmeztetem a fiatalokat! - fiatal korban törekedni minél nagyobb bölcsességre.
Ifjúkori szerelmét felkeresni és kapcsolatot tartani vele nem a régi elhibázott dolog helyreállítása volna, hanem egy újabb nagy hiba elkövetése. Ha ő házasságban él, akkor hagyja, hogy ott találja meg a helyét, és a régi szép érzések felelevenítésével ne nehezítse meg még jobban, hogy a mostani nehézzé vált házastársi kapcsolatát megoldja.

Az öngyilkosság az élet elleni egyik legsúlyosabb bűn. Helyrehozhatatlan és az Isten legnagyobb ajándékát, az életet tagadja meg. Lehetünk megértőek a szomorú, életunt emberek iránt, de nincs az a szomorúság, amely jogossá tehetné ezt a gyilkosságot. Ha tovább mennénk, mondhatnánk azt is, hogy megértőeknek kell lennünk a hirtelen haragúakkal, az indulatos emberekkel, s ez így is van. De ha valaki ilyen indulatából megöl egy embert, az vajon lehet-e jogos? Persze, van, hogy az öngyilkosság nem hirtelen elkövetett cselekedet, az illető már hosszú ideje készül rá. De ettől még nem válik elfogadhatóvá az a gyilkosság, amellyel a saját életét oltja ki.
Az is igaz, hogy pedagógiai megfontolás is volt abban, hogy az Egyház az öngyilkosságot elkövető embert nem is temette el. Ennek évszázadokon át nagy visszatartó ereje volt. Ma más, sajnos, nem így van. Hogy az Isten hogyan ítéli meg az öngyilkos embert, azt nem tudjuk, azt hagyjuk őrá. De ha Önnek igaza volna abban, hogy az öngyilkosság tettét enyhébben ítéljük meg, akkor ezzel csak még jobban késztetnénk az embereket erre a szörnyű cselekedetre, amely, mondom, helyrehozhatatlan. Pl. szerelmi csalódásból elkövetni öngyilkosságot nem csak súlyos vétek, hanem igen nagy butaság is. Az ember a szerelemben úgy érzi, hogy mindent odaad és elveszítve azt úgy érzi, mindent elveszít. Csakhogy az élet mindig megy tovább. Egy széttört szerelem után előbb vagy utóbb érkezik egy másik, ha viszont valaki feneketlen nagy szomorúságban már megölte magát, akkor hiába folytatódna az élete még szebb reményekkel, annak fonalát már végérvényesen elvágta.
Mások baján érzett bűntudat finom lélekre, érzékeny a lelkiismeretre vall. Ez nagyon jó. Bizonyára Önnek olyan életutat szán az Úr, amelynek során sokat tud segíteni másoknak, hiszen, láthatóan ehhez jó érzéke, érzékenysége van. Jogos viszont az a racionális érv is, hogy a másik bajáról Ön nem tehet, önmagát hibáztatni felesleges, nem is előrevivő dolog. De, ha ennyire bántja mások baja, ez késztesse arra, hogy próbál segíteni az illetőn. Ha éppen fizikailag nem tud, akkor imádkozzon érte. Ez még többet ér, mint egy-egy segítő cselekedet. Ugyanakkor legyen hálás a saját egészségéért és minden egyéb adottságáért. Ha nem így tenne, akkor a Jóistennel szemben követne el súlyos hálátlanságot, aki ennyi ajándékkal gazdagította.

Kedves Edina!
Nagyon fontos kérdést tett fel. Ezt nem csak nagy döntéseink alkalmával, hanem életünk minden lépésénél figyelembe kell vennünk: mi a Jóisten akarata - én is azt akarom tenni.
Az az ember, aki ezt komolyan veszi, tehát valóban törekszik is arra, hogy Isten akaratát megtalálja és azt kövesse, az nagyot nem tévedhet. Lehetnek melléfogásai, rossz döntései, de az Isten nem hagyja rossz úton haladni, előbb-utóbb kap jelzést, ha esetleg nem jó irányba indult volna el. Ezért is örülök a kérdésének, mert azt jelenti, hogy Önben megvan a törekvés az Ő akaratának igazi keresésére. Ez ugyanis nem minden esetben van így. Előfordul, hogy becsapja magát az ember, és erőnek erejével meggyőzi saját magát, hogy amit ő akar, az az Isten akarata is. Ezt a veszélyt Ön is érzi. Bizony, még nem biztosíték Isten akaratára az, ha minden gördülékenyen történik. Minthogy az sem volna cáfolata, ha nehezen sikerül előre jutni. Isten megengedi a nehézségeket is. Persze, az is téves felfogás - régebben gyakran vallották ezt -, hogy ami a nehezebb az az Isten akarata. Nem, soha nem ilyen mechanikus. Bizony, használni kell az értelmünket. Észérveket felsorakoztatni, azokat mérlegelni és belátásunk szerint a legjobbat választani. Ha ehhez az Isten segítségét is kérjük, akkor - mondom - olyan nagyon nem tévedhet az ember. Ha pedig az észérvek mérlege teljesen egyforma eredményt hozna ki, tehát mégsem tudunk dönteni, akkor érdemes teljesen az imádságra hagyatkozni. Félretéve az érveket és gondolatokat, mélyen el kell csendesedni és együtt lenni az Úrral. Vagy az Istenszülő segítségét kérni. Utána pedig meg kell hozni a döntést, mert az ima végére az ember lelke kitisztul, és jó eséllyel megtalálja azt, amit tennie kell. Ha pedig mégis melléfogna, akkor sincs semmi baj, mert az Istenbe vetett bizalmával hozta meg a tőle telhető legjobb döntést, és azt fogja megáldani az Úr.

Minden imádságunk bennünket is gazdagít. Ha mindig csak másért mondanék imádságot, azzal is a mi lelkünk, életünk is Isten felé alakul. De lehet önmagunkért is imádkozni, hiszen erre buzdított is az Úr. A rózsafüzér minden változatát lehet tehát saját életünk gondjainak megoldásáért is felajánlani. Ajánlott azonban, hogy leginkább másokért imádkozzunk. Önmagunk számára leginkább azt érdemes kérni, hogy az Istennel való kapcsolatunk minél erősebb legyen. Ugyanis ezzel, ezáltal kerül minden egyéb dolog is a helyére az életünkben.

Azt sejtem, hogy ez a jelenség az imaéletének egy fejlődési fokát jelzi. Minél közelebb kerül az ember az Istenhez, annál inkább érzi méltatlanságát erre a közelségre. Szeretne ott maradni, elmerülni az Isten jelenlétében, ugyanakkor szinte fáj, hogy távol érzi magát Tőle. Azt ember képes azt hinni, hogy bűnösebbé lett, mint korábban volt, képes inkább visszalépni ettől az imaélettől, hogy ne érezze magát ennyire bűnösnek. Pedig ez fatális tévedés, és rossz lépés lenne. Benne kell maradni az Isten jelenlétében, amennyire csak lehetséges. Ha fáj is, boldogságot jelent. Nem kell küzdenie vele. Csak figyeljen arra, hogy merre vezeti Önt az Úr. Végtelen kalandra hív meg mindnyájunkat. Az imaéletünk is folytonosan változik. Törekednünk kell, hogy egyre mélyebb, egyre odaadóbb legyen. Ha ezt teszi, jó úton van.

Sajnos nem találtam magyar változatát ennek a szép szerb éneknek.
A szöveg magyarul körülbelül így hangzik.
Életadó forrás,
dicsőséges Mária,
veled büszkélkedünk,
dicsőséges Mária.
Néked énekelnek az angyalok,
Mi bűnösök pedig a földön,
Krisztus Istenünk szent Anyja,
Tiszta Szűz.
Isten-adta, Isten-hívta,
dicsőséges Mária.
Megbízható védelem,
dicsőséges Mária.

Kedves Kitty!
Két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt azt érzékelem, hogy Önnek nagyobb igénye van a mélységre, a valós és igazán személyes kapcsolatokra, mint a mostani közvetlen környezetében lévő társai. Ennek ellenére ne vonja ki magát a körükből, barátkozhat velük, ezzel őket is segítheti, de Önnek is teljesedik az élete. Ne csodálkozzon viszont azon, hogy nem tud mindent megosztani velük. Keressen, de idővel különösebb keresés nélkül fog is találni olyan személyeket, akikkel mélyebben is tud beszélgetni.
A másik mondanivalóm, hogy ügyelnie kell arra, hogy az érzékenység, a sértődés ne befolyásolja a tetteit, az érzelmeit, főként ne a döntéseit. Ne legyenek elvárásai a barátai felé. Amit kap, fogadja örömmel, amit nem kap, amiatt se legyen szomorú. Így tudja megőrizni, mélyíteni a lelki békéjét minden körülmények között.

Az Eucharisztia kiemelten az Egyház szentsége. Minden szentség az, tehát Krisztus titokzatos testének vérkeringésébe kapcsol bele, de a szentáldozás mégis a legérzékelhetőbb módon teszi ezt. Csak az részesülhet az Eucharisztiából, aki teljes egységben van az Egyházzal. Ezért kötődik a szentgyónáshoz is, mert ha valaki halálos bűnnel elszakította magát Krisztus testétől, akkor csak az Egyház vezetője, a pap tudja őt a feloldozással visszakapcsolni abba, és a megtért bűnös ezután járulhat a Szentséghez.
Teológiai értelemben a szentáldozáshoz járulásnak szintén fontos feltétele a bérmálkozás is. Mindezen indokok alapján református hívő nem részesülhet az Eucharisztiában, amíg meg nem bérmálkozik és teljes egységre nem lép a Katolikus Egyházzal.

Kedves Édesanya!
Nem derül ki pontosan, hogy melyik templomról van szó. De itt közlöm a panaszát abban a reményben, hogy olvasni fogják azok is, akik tehetnek azért, hogy a délben kezdett Szent Liturgia is méltósággal és szépen végzett szertartás legyen.

Az élvezetekkel élni nem bűn, hanem Isten ajándékai. Mégis, Istennek igen kedves minden tiszta szándékú lemondás. Nem, mintha erre neki szüksége volna, hanem, mert tudja, hogy ez bennünket gazdagít és tesz boldogabbá. A lemondás tisztítja az életünket, a gondolkodásunkat.
Ugyanakkor ügyelni kell a helyes mértéktartásra. Ha az ember egyszerre túl sok dologban vállal lemondást, akkor a természet hamar fellázadhat. A túlzástól mindig óvnak a lelki atyák. Ha tehát egyszerre szeretne lemondani minden élvezetről, akkor egy idő után netán ebbe belefáradna, és fennáll a veszély, hogy idővel mindennel fölhagyna. Ezért azt javaslom, hogy mindig válasszon ki egy-egy dolgot, amiről lemond, és legalább egy éven át rögzítse azt az életében. Ha sikerült, csak akkor lépjen tovább.

Ezek a filmek a fantázia szüleményei. Csak amikor élő képsoron látjuk, akkor még valóságosabbnak tűnik a jelenség.
Amit az Édesanyja mondott, azt elsősorban gyermeke megnyugtatására mondta. Nem a mi magatartásunk helyességétől függ, hogy visszajönnek-e a holtak, hiszen akkor egyértelműen büntetésből, ijesztgetés miatt jönnének vissza. Ez egyáltalán nem így van.
Hogy milyen kapcsolat marad az élők és az elhunyt szeretteik között, ez azért nagy titok marad. Tény, hogy imádkoznunk kell értük, s ezzel segíthetjük őket, ők pedig a maguk imáival tudnak nekünk segíteni. De hogy ez hogyan, s miképpen történik, azt nem tudom.

Ilyen egyszerűen nem állítható, hogy az álmaink az Úr kiárasztott lelke által érkeznek hozzánk. Az álmok ennél sokkal egyszerűbben keletkeznek. Ma már tudjuk, hogy az alvás állapotában sem áll le teljesen az agyműködés, sőt, a gondolatok képződése sem. Az alvás különböző mélységi fokától függően lehetnek álmaink. Persze, még nagyon sok egyéb tényezőktől is függenek. Nemkülönben azok tartalma. Általánosnak vehető, hogy amivel az ember ébren foglalkozik, azokból az élményekből szövődnek az éjszakai gondolatok, álmok is. Ráadásul az alvás állapotában működő agyi folyamatok olyan dolgokat is felszínre hozhatnak, amelyek éber állapotban nem tudatosulnak. Ezért hoznak olykor meglepetéseket is az álmok. Ezért van az is, hogy amivel napközben foglalkozik az ember, s nem talál rá megoldást, az alvásban, bizonyos értelemben letisztultabb állapotban újra előjön és más megvilágításba kerül. Ezért lehet odafigyelni arra, hogy mikről álmodunk, de azért túl nagy jelentőséget nem szabad tulajdonítani nekik.
Az egészen ritka, hogy Isten álom által üzen, vagy hoz valamit a tudomásunkra. Nem lehetetlen, sok példa is van rá, de ezt különlegességnek kell tekinteni. A Biblia megírásának egy évezredében is sok ember sokféle dolgot álmodott, de nyilván csak azokat jegyezték le, amelyek ilyen értelemben fontos üzenetet tartalmaztak.

A kérdés lelki természetű részére tudok csak válaszolni.
Azt nem tartom helyesnek, hogy azért hagyja el valaki a rítusának gyakorlását, mert az e-evangélium nem az ő telefonjával megegyező rendszerű.
Én úgy érzékelem, hogy a honlapszerkesztőink elég gondosan végzik a munkájukat. Persze, vannak hibák, hiányosságok, az ember nem tökéletes. Ezt mindig magunkon is érezzük, éppen ezért nem érdemes a másiktól sem elvárni. Persze, fontos az igényesség és erre a Krisztus követőinek különösen is törekedniük kell minden téren.
Ráadásul nekünk, görögkatolikusoknak a hitünk megéléséhez szorosan hozzátartozik a rítusunk is, annak minden gazdagságával. Az, hogy milyen az egyházunknak az elektronikus megjelenése, az nem sajátosan a bizánci rítus velejárója. Hacsak abban nem, hogy ezt a rítust valóban csak nagy odaadással lehet és ezért kell is gyakorolni, s ez az odaadás egészséges módon kell, hogy kihasson a hétköznapi életünkre is. Ezért lehet jogos az elvárás, hogy az elektronikus megjelenéseink területén is igényesek legyünk. Az, persze, csak álmom, hogy ha valaki görögkatolikus, akkor pusztán ebből fakadóan a lelki életben és minden másban is igényes és törekvő is legyen. Mi is gyarlók vagyunk, közöttünk is vannak ilyen s olyan emberek egyaránt.

Kedves Alexandra!
Különbséget kell tenni a klónozás területein is. Nem maga a tudományos módszer a bűnös és kerülendő, hanem annak helytelen felhasználása. Az atom kísérletek sem elítélendők, csak azok rossz célra való alkalmazása. Egyetemi bemutatón, vagy kísérlet során növényi klónozást végezni bizonyosan nem bűn. Főként, ha azt nem is tudatosan tette. Efelől nyugodt lehet a lelkiismerete. Természetesen nem ugyanez a helyzet, ha állatokkal történik hasonló kísérlet, de még ott is elképzelhető bizonyos korlátok között.
Láthatóan igen éles és érzékeny a lelkiismerete. Ez nagy ajándék. Javaslom, hogy igyekezzék minél mélyebben megismerni az Egyház tanítását, mert segít eligazodni ezekben a lelkiismereti kérdésekben is. Még jobb, ha keres egy lelki atyát, akivel személyesen is el tud beszélgetni ezekről a kérdésekről.

Isten jelenlétét nem lehet érezni. Az túl van a mi érzékelésünkön. Van, amikor kegyelmével meglátogat, megajándékoz, s ez csodálatosan édes érzéssel tölt el. Erre szokták mondani, hogy: most érzem az Istent. Ám van, amikor úgy segít, hogy nem segít, és küzdelmek, megpróbáltatások elé állít minket. Az imádságunk, bizony, néha küzdelem. Ilyenkor mutathatjuk meg a kitartásunkat, a hűségünket, amelyet szintén kér tőlünk az Úr (Lk 18,1). Ilyenkor éppen annyira velünk van, de másként mutatja meg a szeretetét.
Persze, van összefüggés a fizikai és lelkiállapotunk között is, mégsem egyenesarányú ez a viszony. Van, amikor éppen akkor tudunk mélyebben imádkozni, amikor testileg, szellemileg kimerültünk, s ebben a gyengeségben még jobban rá tudunk hagyatkozni az Úrra.
Ne tulajdonítson hát túl nagy jelentőséget annak, hogy imádság közben mit érez vagy mit nem. Hálás szívvel örüljön annak, amikor az érzések segítik az imádságát, de ne csüggedjen akkor sem, amikor éppen nehéz kitartani benne. Ennek a küzdelemnek általában még szebb gyümölcsei vannak.
Persze, ha fáradt és idegileg kimerült, akkor az imaéletén túl valamit az életén is változtatni kell.