Kedves Lelkiatya!
Nemrégen arról beszélgettünk, hogy Isten mindenkinek mást, különféle ajándékokat, más-más képességet adott. Ennek megfelelően érzik meg az emberek a hívást, ezek indítják el őket valamerre. Ez határozza meg a hivatásukat, foglalkozásukat is, meg életük más területeit is.
Én sajnos csak szégyenkezve hallgatni tudtam, mivel soha nem sikerült az életemben felfedezni Isten szándékát, ajándékát. Soha nem kaptam hívást semerre, csak úgy élek, ha már megszülettem. Rendesen dolgozom, még önkéntes munkát is végzek (plébánia, Karitász), igyekszem katolikus hitem szerint élni (rk). De semmi különös nincs bennem, semmi tehetség vagy elhivatottság. Családom sincs, már nem is lesz. Megöregedtem (55)anélkül, hogy valami hasznom lett volna, hogy Isten valaha is hívott volna valamerre. Vajon miért van az, hogy én semmit sem kaptam? Vagy csak nem találtam meg? De akkor meg nagyon nem nyilvánvaló, azért nem érzem magam annyira butának, hogy ha lenne, ne találtam volna rá.
Kicsit fáj ez a dolog, úgy érzem, értéktelen és értelmetlen az életem. Lehet, hogy mégsem kap mindenki?
Mindenki kap személyes meghívást. Nem kell különlegességre gondolni. Vannak ugyan látványos hivatások, ezek szembetűnőek, de a legtöbb nem ilyen. Ön is kapott személyes meghívást az Istentől, máskülönben nem is létezne. Senki sem születhet csak úgy, véletlenül. Ha pedig az Isten létbe hívta, akkor terve is van vele. Hogyan találhatja ezt meg? Álljon meg egy pillanatra, egy jelentőségteljes, mély pillanatra. Ez lehet akár egy óra is, vagy több, vagy akár egy több napos lelkigyakorlat. Ne élje az életét céltalanul! Fogalmazza meg az életének a célját! Mondja ki saját magának, hogy mit tud tenni másokért. Akár kicsi dolgokat is. Mondom, nem a látványos, különleges dolgokat kell keresnünk, hanem az egyszerűeket. Sokszor épp azért nem vesszük észre, mert annyira nyilvánvalóan ott van a szemünk előtt. Az Ön élete semmivel sem kisebb értékű, mint bárki másé. Inkább csak itt lehet a hiba, hogy ezen még nem gondolkodott el egyszer sem. Ezzel a megállással olyan dolgokat vehet észre saját magában, az eddigi életében, amelyekre nem is gondol.
Azt gyanítom, hogy nem véletlenül alakult ki az a beszélgetés, amire utal. Maga a Gondviselő akart ezáltal egy figyelmeztetést, jelzést adni Önnek. Erre már némileg válaszolt is, az első lépést megtette azzal, hogy a világhálón keresztül kérdést tett fel. Az én válaszom most csak ez: álljon meg, nézzen önmagába, mélyen a saját lelkébe. Ha ezt megteszi, a következő választ már maga a Szentlélek fogja adni Önnek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Mi a különbség az exarcha és a püspök között?
Az exarcha olyan egyházi vezető, amely egy exarchátust, vagy kivételes helyzetben egy egyházmegyét irányít. Az exarcha lehet püspök is pap is. Ezért szokták odaírni Atanáz atya neve mellé,hogy püspök-exarcha. Az exarchai megbízatás egy időre szól, de ha valakit püspökké szenteltek, akkor élete végéig, sőt, még az Örökboldogságban is püspök marad.
Tisztelt Lelkiatya!
Korábban volt már itt ezzel kapcsolatos válasz, de nem találom. Budapesten paphoz, vagy az egyházhoz "tartozó" pszichológushoz tanácsadásra hol és hogyan lehet jelentkezni?
Köszönettel,
A.
A Panágia központban. Bp. Molnár u. 3.
http://panagia.hu/kozossegeink/panagia-kozpont
Jó Napot kivánok kedves Lelkiatya.
A Napokban megismerkedtem egy emberrel aki mára már az eggyik legjobb barátaim közzé tartozik. Mondta nekem hogy neki van egy könyve amiben segitség és válaszadás a tartalma. A Másik barátommal romokban hevert a barátságunk. Odaadta nekem a könyve első kötetét. De az volt a baj hogy a barátom Jehova tanúja. És ez a könyv is Jehova szerint van irva. Nem vettem észre időben. Nállam laposodik a könyv. Vissza fogom neki adni, viszont ma már nekem adta a másik részét is. Azt is visszaadom. Kölcsön adta nekem, nem pénzért. Én úgy tudom hogy Jehova szerint irt könyvetem nem szabad elfogadni katólikusoknak (Görög Katólikus vagyok) . Bűnbe estem ? Mit tegyek ?
Valóban nem helyes szektáknak a könyveit olvasni, terjeszteni. Nagyon tetszetősen mutatják be a világukat, és olyan meggyőzően tudnak érvelni, hogy az ember talán észre sem veszi, hol van a csúsztatás, hol vezetnek félre. Jobb tehát kerülni ezeket a kiadványokat. Nyilván nem volt Önben semmi rossz szándék, sőt, inkább a barátság vezette ebben a dologban. Mégis azt mondom, gyónja meg ezt a helyzetet, és amennyiben hibázott, azt az Úr megbocsátja. Így fordul át az, amit ugyan nem kellett volna tennie, de Isten irgalmából és a szentség erejénél fogva javára válik.
Tisztelt Lelkiatya!
Miért van lelkiismeret-furdalásom az alábbi esetben?
Vagy ez csak elbizonytalanítási szándéka a gonosznak?
Arra a plébániára, ahova lakóhely szerint tartozom, nem tudtam volna a bevezető szentségekre felkészítő oktatáson részt venni, mert olyan időpontokban volt/van, és munkám miatt nem tudtam volna megoldani.
Ezért felkerestem egy másik plébániát, ahova rendszeresen el tudtam menni hitoktatásra, miközben a helyi közösségbe jártam/járok misére rendszeresen.
Időközben katolizáltam is, de ezt még nem tudja az az atya, amelyik az általam látogatott közösséget vezeti.
El kellene Neki mondanom, hogy időközben másik helyen katolizáltam, vagy elég csak az, ha továbbra is részt veszek a miséken, és most már gyónok és áldozok is?
Nem számít ez "árulásnak", hogy máshol szolgáltatták ki nekem a szertartást?
Én úgy gondolom, hogy a katolikus jelentése egyetemes, tehát az egységes (római katolikus), így végső soron nem a fizikai hely számít, hanem az, hogy megtörtént és így ezáltal a saját közösségnek is valóban tagja lehetek, nem csak egy "látogató".
Ez inkább csak egy emberileg tisztázandó helyzet. Nem mondanám lelkiismeret furdalásnak, főként nem a gonosz ármánykodásának. Jobb lett volna, ha a helyi atya legalább tud róla, hogy Ön másutt készül fel a bevezető szentségekre, de ennek már nincs jelentősége. Lehet, ő jobban örült volna, ha ezt saját plébániáján teszi, de biztosan megértette volna ezt is. Azt javaslom, menjen oda hozzá, és mondja el neki ezt az örömhírt, hogy már katolizált. Ha nem teszi meg, akkor is járulhat nyugodtan a szentségekhez. Esetleg az első nála végzett szentgyónás alkalmával mondhatja el neki néhány szóban, hogy hogyan történt az Ön katolizálása. Valószínű, ez Önt is meg fogja nyugtatni, hogy nincs semmi olyan, amit rejtegetni kellene. Minthogy valóban nincs is.
Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.
Tisztelt Lelkiatya!
Egy korábbi kérdést már feltettek lelki vezetővel kapcsolatban.
Ebben a témában bennem is fogalmazódtak meg kérdések, bár más szempontokból.
Nem régen katolizáltam felnőttként, római katolikus lettem, hála ezért Istennek.
A keresztszülőmmel és bérmaszülőmmel nagyon őszinte, mély kapcsolatom van.
Nem véletlen, hogy éppen őket kértem fel ezekre a szerepekre az életemben.
A kérdésem az volna, hogy őket tekinthetem-e lelki vezetőmnek?
Lelki vezetéshez elég az, ha valaki gyakorló katolikus hívő, bár nincs egyházi tisztsége, "végzettsége"?
Velük szinte mindent meg tudok beszélni. Ez számomra sokat jelent. Ők már eddig is jó tanácsokkal láttak el (igen, sokszor volt, hogy nehéz volt meghallgatnom őket, de éppen azért, mert igazuk volt...) .
Válaszát köszönöm szépen!
Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.
Kedves Lelkiatya!
Férjem anyukájával kapcsolatban szeretném megkérdezni az ön véleményét. Mert azt a helyzetet, amiben vagyunk, tarthatatlannak érzem.
Anyósomban nagyon sok az indulat és a feszültség, amit a környezetén vezet le. Már romokban hever az egész család, mindenkivel összeveszett, és akit csak lehetett, egymás ellen fordított. Marakodnak a testvérek, a gyerekek a szüleikkel, a sógorok és sógornők.
Eddig azon igyekeztünk mindannyian, hogy mindig mindent megbocsássunk, a békére törekedjünk. Mostanra azonban már mindenki tele van tüskével, egyre nehezebb a megbocsátás. És a helyzetet nem oldotta meg a békére törekvés, egyre inkább úgy érzem, hogy ezzel csak fenntartjuk ezt a helyzetet, mindig újra beindul a lavina.
A családterápián, őszinte beszélgetéseken már túl vagyunk, sajnos nem vezettek eredményre.
Nem szeretnék az anyósommal minden kapcsolatot megszakítani, hiszen az fájna a férjemnek, a testvéreinek, és a gyerekeimet sem szeretném megfosztani a nagymamájuktól. De már minden együttlét, ünnep csak szomorúságot hoz mindannyiunknak.
Ön mit tanácsol nekünk ebben a helyzetben?
Alig hiszem, hogy a békére törekvés, a megbocsátás vezetett volna erre az áldatlan állapotra. E kettő mindig nagyon szép gyümölcsöt hoz. Igaz, idő is kell hozzá. Tehát valószínű,hogy a béke és a megbocsátás folyamatát még nem lehet lezárni, folytatni kell. Gyakran előfordul azonban, hogy bár békére törekszünk, nem találjuk meg annak helyes módját, helyét, idejét. Könnyen kimondjuk, hogy mi már minden lehetségest megtettünk, most már ő változzon. Sokszor nem értjük meg a másikat, és nem is akarjuk megérteni, csak összeszorított foggal tűrni. Ez nem hoz megbékélést. Ha azt érzékelik a családtagok, hogy Önben megvan az igazi békülékenység, akkor ez kihat rájuk. Ha viszont Ön is csak nagy vívódásokkal képes erre törekedni, akkor ezek a vívódások a többiekre is hatnak. Természetesen nem azt állítom, hogy minden az Ön magatartásán múlik. De mindig csak önmagunkat változtathatjuk meg. Gandhi azt mondta, ha meg akarod változtatni a világot, önmagaddal kezdjed. Valószínű, még tovább kell tűrni és hittel imádkozni, hogy igazi béke szülessen meg a családjukban.
Kedves Lelkiatya!
Problémám van a hittanórákkal kapcsolatban.
Az atya tudja hogy papnak szeretnék jelentkezni és mégsem adja le az anyagot. Minden órán csak beszélgetünk. Ez azért probléma mert nem tudom fejleszteni a hittan tudásom...
11-es vagyok és az előző évek hittan anyagát sem vettük át teljes mértékben.
Mit javasol? mit kellene tennem?
Ádám
Kedves Ádám!
Biztos vagyok abban, hogy az atya tudatosan választja inkább a beszélgetést. A hittan anyagot meg lehet tanulni a könyvből, de a fölmerülő kérdéseket a beszélgetések során lehet jobban megérteni, elmélyíteni. Azt tanácsolom, hogy készüljön tudatosan a hittanórákra kérdésekkel. Akkor a hittankönyvben lévő anyagot is jobban elmélyítheti.
A papságra való készület fontos része még az egyéni imádság is. Ezekre is érdemes nagyon gondot fordítani, illetve ezek kapcsán is lehet kérdéseket feltenni az atyának.
Tisztelt Lelkiatya!
A római katolikusoknál minden egyes szentáldozás előtt kell gyónni a gyóntatófülkében?
Vagy ha nem követtünk el súlyos bűnt, akkor elég a közös gyónási ima és az őszinte bűnbánat?
Ha nem kell minden egyes szentáldozás előtt gyónni - amennyiben nem követtünk el súlyos bűnt - milyen gyakran ajánlott a személyes gyónás?
Mik azok a súlyos bűnök, amikhez nem elég a közös gyónás?
Válaszát köszönöm szépen!
Sem a római sem a görögkatolikusoknál nincsen ilyen előírás. Korábban élt ez a szokás, hogy a szentáldozásnak meglegyen az értéke. Ennek az lett azonban az eredménye, hogy sokan szinte leszoktak a szentáldozásról, pedig épp az ellenkezője lett volna a célja, hogy a hívek gyónjanak rendszeresen, minél gyakrabban.
Az alapállás az, hogy minden szentmisén áldoznunk kell. Különben miért is megyünk szentmisére? Az nem csupán egy az egyház imádságai közül, hanem annak értelme Krisztus utolsóvacsorai áldozatának megelevenítése, és az abból való részesülés. Természetesen, ha valaki valamilyen ok miatt nem áldozhat, attól még nagyon fontos a szentmisén való részvétele, de nem teljes. Igen súlyos gátló oknak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy vegyen részt szentmisén, hogy nem áldozik. Azért tartunk bűnbánatot a szentmisében, hogy méltók legyünk ünnepelni az Úr szent titkait. A Szent Liturgián pedig közvetlenül az áldozás előtt mondjuk el azt a nagyon szép bűnbánati imát. Bűnbánattartás nélkül nem szabad odaállnunk a szentáldozáshoz. De nem kell feltétlen meggyónnunk előtte. Jó, ha gyakran gyónunk, legalább havonta.
Az un. halálos bűnök azok, amelyeket mindenképpen meg is kell gyónnunk. Ha valaki súlyos dologban tudatosan vétkezett az Isten ellen. Nem annyira a bűn fajtájától függ tehát, mint inkább a lelkiállapottól. Vagy, ha valaki bűnben él és nem kaphat feloldozást. Viszont ilyen esetekben is fontos a szentmisén való részvétel.
Kedves lelkiatya!
Az utóbbi idöben nagyon meginogott a talaj a lábam alatt.Sok fájdalmas és nehéz megtapasztaláson mentem keresztül.Egy csalódás különösen mély nyomot hagyott bennem.Néha az az érzésem,hogy egyik rosszra jön a másik rossz,és már nem tudok megküzdeni velük öneröböl...A sok ima is mintha még több nehézséggel szembesitene.Teljesen megingott a bizalmam másokban,önmagamban.Annyira bizalmatlan vagyok,hogy nem tudok már szeretetet elfogadni,sem pedig adni.Félek lépni mások felé,elzárkóztam kissé az emberektöl,akikkel találkoztam,nem vagyok már biztos benne,hogy ezek jó kapcsolatok,még akkor sem ha keresztényekröl van szó.Úgz érzem ha nem megyek közéjük nem tudnak megbántani,rossz lépéseket tenni felém,mert azt most nem birnám ki.Szolgálni sincs eröm mások felé,itt lelekileg gondolom,anyagilag szivesen adok a lehetöségeimhez mérten.De lelkileg most nem tudok szolgálni,túl nagy bennem a bizalmatlanság.Ennek kiváltó oka az a mély csalódás volt.Azelött is küzdöttem ilyen dolgokkal,és úgy éreztem ezek a dolgok már megoldódtak,de nem igy van.Újra elötörnek bennem,van ami talán nem is reális,és valamilyen betöltetlen hiányosság lehet bennem,de nem tudom megtalálni,hogy mi.A bizalmatlanságom már annyira felerösödött,hogy amikor a templomban egy vak bácsi megkért,hogy gyújtsak meg neki két gyertyát,arra gondoltam,hogy lehet megjátssza magát és kiakarja fosztani a zsebeimet.Szégyellem,hogy ezt gondoltam,de annyiféle ember van a világban,hogy nem lehet tudni kiben mi lakozik...a kolléganöimmel is bizalmatlan vagyok,pedig jó a munkakapcsolat köztünk,a klienseimmel is ugy érzem kihasználnak,hozzám másként viszonyulnak mint a kolléganöimhez.Sajnos sok mindenkivel kapcsolatban úgy érzem bántani akar.A szivem mélyén Isten azt sugallja nem igy van,meg folyamatosan érzem az Ö szeretetét,másként nem tudnám ezt kibirni.De a gondolataim,a lelkem mégis mintha csapdában lenne.Érzelmileg megkötözve érzem magam,és ez leblokkol,már közel két hónapja tart ez az állapot,és nagyon nagy belsö kinokat okoz,valami feszit és fáj belülröl,néha a úgy érzem ez már egy kezdeti depresszió.Lelkivezetöt nem találok,akinek feltárnám a gondjaimat.Gondoltam elmenni egy keresztény terapeutához,aki egyben mentál higiénis szakember is,és állandó diakónusként is szolgál.Hallottam,hogy sokaknak segitett,egy közeli ismerösömnek is,aki bizton állitja,hogy azota megküzdött ezekkel a dolgokkal.Ön szerint ez jó elgondolás?Mit tanácsolna a fent leirtakra?Már nem tudok mit tenni,ez nem én vagyok,és nem szeretnék ilyen lenni,és megcsonkitva élni.
Válaszát nagyon szépen köszönöm!
Tina
Kedves Tina! Minden bizonnyal megvan ennek a bizalmatlanságnak a lélektani gyökere. Feltételezhetően az Ön gyermekkorában. Érdemes ezt is átbeszélni, kibeszélni egy szakemberrel. Fontos, hogy az illető jó szakember és mélyen hívő keresztény legyen! Ennek e feltárása is segíthet abban, hogy jobban kézbe tudja venni ezt a helyzetet, jobban kézbe tudja venni saját magát. Mert, ha meg is van ennek az oka élete korábbi szakaszában, azért van lehetősége arra, hogy ezen változtasson. Sőt, hálás is lehet ezért a mostani csalódásért, mert ez vezette rá arra, hogy ezen a téren valamit lépnie kell. Most nem akarok részletesebben tanácsokat adni. Bátorítom, hogy keressen szakembert, ugyanakkor buzdítom arra is, hogy ennek gyógyulását elsősorban a Jóistentől kérje.
tisztelt Lelkiatya !
Azt szeretnem megkerdezni hogy ervenytelenittetni kell e olyan egyhazi eskuvot ahol az egyik fel a csaladja testi epseget veszelyezteti ?
Ez ha ki van mondva az ervenytelenites akkor mar kevesbe leszek veszelyben ?
koszonettel
A.
A házasságnak az úgynevezett érvénytelenítése nem a házasságot orvosolja, hanem egyszerűen szabad állapotot állapít meg azzal, hogy komoly vizsgálat után kimondja, a korábban megkötött házasság nem volt érvényes. Sajnos, félrevezető a kifejezés, hiszen nem azt érvényteleníti, ami érvényes volt, hanem kimondja, hogy soha nem is volt az.
Az Ön esetében más megoldást kell találnia helyzetüknek orvoslására. Keressen fel egy papot, és neki mondja el, mi a baj. Ő majd helyes tanácsokkal fogja Önt segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Úgy tudom, a másik ember elől való elzárkózás is bűn, ha nem akarok valakivel kapcsolatot tartani. De tudni szeretném, hogy ez minden helyzetre vonatkozik-e. Visszás helyzetbe kerültem: egy férfi mindenáron akar tőlem "valamit", én pedig legszívesebben világgá futnék előle. Nem csak azért, mert sokkal fiatalabb nálam (már ez is kizár mindent), hanem mert valósággal undorodom tőle. Nem hogy nem vonz, egyenesen taszít. Megvallom, nem a legbarátságosabban viselkedem vele, hátha észreveszi hogy nem kell, de elég értetlen sajnos. Újra és újra próbálkozik, én pedig egyre jobban utálom őt, főleg az erőszakosságát.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy köteles lennék elfogadni bárki közeledését, aki nekem nem kell. És ha egyáltalán leállnék vele (csak) beszélgetni, már akkor sem tudnám többé levakarni magamról. Akkor most ez is az a bűn lenne, hogy elzárkózom? Hogy visszautasítom?
Ilyen helyzetekben tapasztaljuk meg szeretetünk hiányosságait. Természetes, hogy Önnek nem kötelessége fogadni az ifjú közeledését. A szeretetének hiányossága ott jelenik meg, hogy képtelen ezt vele szelíden de határozottan közölni. Eljátszik egy elutasító szerepet, hogy értsen belőle. Ráadásul éppen e kellemetlen szerepjáték miatt egyre nehezebben viseli el még a jelenlétét is. Ez egyfajta védekezés is a magatartásában. Ami teljesen érthető, egy pszichológus jóvá is hagyná. No, de mégis rámutat a szeretet hiányosságára.
Mit tegyen? Imádságban kérjen szeretetet. Kérje azt, hogy tudjon szeretni helyesen, igazán, mélyen. Ez a helyesebb szeretet arra is megtanítja majd, hogy mit kezdjen egy ilyen helyzettel, mit kezdjen ezzel a legénnyel. Belsőleg magabiztosabbá válik, és merni fog határozottan elutasító is lenni, amikor erre van szükség. Hiszen ennek a fiúnak is erre a világos magatartásra van szüksége. Az igazi szeretet helyesen cselekszik. Ennek kegyelmét kérje az Úrtól.
Tisztelt lelkiatya!
Kissé talán banális kérdéssel fordulok Önhöz.Azt kérdezném,hogy barátnak nevezhetö-e az,aki kihagy és nem hiv el bennünket programokra,itt nem arra gondolok,hogy mindenhova együtt kell mennünk,de barát-e az aki tudja,hogy nincs kivel és hova menni például majálisozni,ö már megy valahova,de nem hiv bennünket,de más barátját hivja ha anbnak nincs hova menni.Igy látom a helyzetet.Ki tekinthetö barátnak?
Köszönöm válaszát!
Moncsi
Kedves Moncsi!
Sokféle barátság létezik. A barátságok lehetnek erős kötődésűek, de lehetnek gyengébb erejű vonzódások is. Fiatalok esetében gyakran megtörténik, hogy két vagy több barát között nem ugyanolyan erősségű kötődések vannak. Ezt eleinte észre sem veszik, mert mindenki csak a saját hozzáállásából indul ki, és úgy gondolja, hogy a többiek is ugyanezzel az érzéssel vannak jelen a baráti kötelékben. Ez nem így van. Még a szerelmesek, még a házasok között is mindig van különbség a vonzódás mértékében. Sőt, van, amikor ez változik, s hol az egyik, hol a másik vonzódik jobban. Ezeknek nagyon sok összetevője van.
Nem kell neheztelni arra, aki nem hívott meg egyik vagy másik rendezvényre. Ő úgy gondolta jónak, én meg elfogadom. Később nehogy eszembe jusson, hogy emiatt meg én nem hívom meg őt valahová, ahová egyébként szívesen meghívnám. Ez gyerekes bosszú lenne, ami távol áll a bölcs magatartástól.
Még a barátságokban - mint a szerelemben - is mindig azt kell nézni, ami a másiknak, s nem azt, ami nekem jó. Akkor nem is lennék igazi barát, hanem egy önző fráter, aki csak a maga hasznát akarja kinyerni a barátságból. Az önzetlen ember a legboldogabb.
Kedves Lelkiatya!
Kérem adjon tanácsot, nem tudom mit tudom hogy mit tegyek...
Kollégista vagyok és minden nap alig várom hogy hazajöjjek. Mikor oda kerül a sor hogy otthon vagyok egy hétvége sem meg el úgy hogy ne szidjanak össze a szüleim.Édesapám iszik és ha túl magasra teszi a mércét állandóan csak a veszekedés van. Pedig igyekszek minden tőlem telhetőt megtenni hogy kedvezzek neki. De ha valami nem jön össze állandóan lekiabálnak (olykor lekáromkodnak). Én pedig csak tűrök, de olykor nem megy és úgy érzem hogy nem otthon van az én helyem. Szörnyen el vagyok keseredve hogy miért az a legjobb megoldás hogy lekáromkodjanak?
Kérem segítsen..
Üdvözlettel
András
Kedves András!
Hogy a szülei - gondolom, inkább az édesapja - durván viselkedik, ez egyáltalán nem jelentheti azt, hogy Önnek nincsen otthon helye. Úgy látom, hogy az Ön szíve a helyén van, mert ha így is viselkednek a szülei, Ön mégis szívesen megy haza, érzi, hogy ez a kötődés fontos. Még ha veszekednek is Önnel a szülei, azért nagyon szeretik Önt, és ők is várják, hogy mikor megy végre haza. Sőt, ők is szenvednek attól, hogy nem tudnak olyan szeretetet adni, mint kellene, vagy mint szeretnének. Az alkohol és sok más emberi gyarlóság kifordít bennünket saját énünkből.
Azon igyekezzék, hogy még ezen ellentétes jelek ellenére is szeresse a szüleit. Imádkozzon értük, főként, amikor ilyen lehetetlenül viselkednek. Ön is sokat kapott tőlük, most azzal, hogy elviseli őket, hogy imádkozik értük, ezzel adhat nekik sokat vissza. Ugyanakkor nyugodtan megteheti azt is, hogy néha a kollégiumban marad hétvégén is. Ez nem szeretetlenség, hanem a saját önálló életének elkezdése. Erre is szükség van.
