Kedves Lelkiatya!
Én ugyan rk vagyok, és tudom, önöknél ez másként szokás, de azért talán tud nekem válaszolni.
Gyerekkoromban voltam elsőáldozó, de megbérmálva már nem vagyok. Több oka is van, részben az én hibámból. Sajnos gyerekként nem érintett meg különösebben a hit, elsőáldozóként sem éreztem semmi rendkívülit, csináltam amit a szüleim mondtak."Normál" időben, 13-14 évesen elmaradt a bérmálkozás, tragikus okokból. Kicsit későn, kb 16 évesen lett volna rá lehetőség, de én akkor már nemet mondtam. Nem tudatos szembefordulás, tagadás volt ez, még kevésbé valamiféle gyűlölet, egyszerűen nem érdekelt ez az egész. Le is éltem évtizedeket Isten, egyház, vallás nélkül. Nagyon messziről szólított vissza az Úr. Nyilván a bérmálkozás az én életemből már örökre kimarad. A kérdésem az, hogy ez bűn? Meggyónni való? És ha igen, súlyos bűn?
Megköszönöm, ha megírja a véleményét.
Semmiképp sem kell, s nem is szabad, hogy kimaradjon az életéből a bérmálkozás. Ez egyáltalán nincsen korhoz kötve, bármikor felveheti az ember, ha előtte megfelelő módon felkészült rá. A szentgyónása, a szentáldozása is egészen mássá válik, ha felveszi a bérmálás szentségét. Ne is halogassa. Keresse fel saját plébániáját, és ott az atya majd elmagyarázza, hogy mi a teendő. Ha ezt a lépést hamarosan megteszi, valószínű, a következő év pünkösd táján már meg is bérmálkozhat. Ez egészen meg fogja változtatni a gondolkodását és a Jóistennel való kapcsolatát.
Kedves LELKIATYA!
Keresem egy gyermekkori nagyon kedves görögkatólikus lekészemet,aki amikor én gyerek voltam,Nyírkátán volt lelkész,a neve Pásztor Bazil.
Talán Hajdudorogon teljesít szolgálatot.
N agyon megköszönném ha segítene megtalálni!
Trapp Anita a lánykori nevem.
Pásztor Bazil atya Budapesten él, és bár nyugdíjas, de közben a Fő utcai görögkatolikus templomban teljesít szolgálatot. Úgy tudom, vasárnap esténként végez ott Szent Liturgiát.
Tisztelt Lelkiatya!
Az alábbi kérdéssel kapcsolatban szeretném megtudni a hivatalos/igaz álláspontot a Római Katolikus Egyház hitelvei/tanai alapján:
Gyerekként nem kereszteltek meg.
19 éves koromban bemerítkeztem egy amerikai eredetű, protestáns kisegyháznál (ami akkor sem és jelenleg sincs bejegyezve elismert egyházként Magyarországon). De azt 2-3 év múlva el is hagytam önként, mert sokszor a Bibliára hivatkozva próbáltak manipulálni, az utolsó időben még a családomtól is eltávolodtam befolyásukra.
Azután elkezdtem a magam útját járni.
Nyitottam a keleti vallások/filozófiák felé, de végül mindig a kereszténységhez, Jézushoz jutok vissza.
Az utóbbi időben érdeklődésem a Római Katolikus irányzat felé fordult, és szeretnék hivatalosan is annak tagja lenni. (Tanulmányoztam a történeti egyházak hitelveit, tanításait, ellátogattam gyülekezetekbe szemlélőként.)
Ilyen háttérrel és esetben meg kell-e keresztelkednem Római Katolikus szertartás alapján? Én szeretném felvenni a Keresztséget, tudatos, belülről származó döntésből eredően, keresztszülőket is választva, akik segítenének még jobban elmélyíteni a hitet.
Tudva, mit vállalok.
Ilyen esetben kiszolgáltatják-e a keresztséget és mit kell tennem, hogyan kell elindulnom ezen az Úton?
A választ köszönöm szépen!
Erika / 30
Kedves Erika!
Természetesen semmi akadálya nincsen annak, hogy felvegye a keresztséget. Sőt, amiket leírt, az nagyon is jó alapot szolgáltat arra, hogy most már behatóbban ismerje meg a Katolikus Egyház tanítását, és felkészüljön a szentségek (keresztség, bérmálás, eucharisztia) vételére. Ez nem megy másként, csak személyes kapcsolat útján. Ha Budapesten él vagy valamelyik nagy városban, keressen fel egy plébániát, és beszélje meg az ottani atyával ezt a szándékát. Ha pedig valamelyik kisebb faluban, akkor meg a saját, legközelebb élő atyát keresse meg, és vele beszélje meg, hogyan válhat kereszténnyé. Egészen bizonyos, hogy a Szentlélek őrizte és vezette eddig, és nyilván további szándéka is, hogy megtalálja a helyes utat és azon tudjon tovább haladni.
Tisztelt Lelkiatya,
Nagyon különös, hogy kiskoromtól vannak bizonyos gondolati képeim,
amelyeket nem tudok mire vélni, honnan és miért alakultak ki. Reális életmódról szóló dolgok, egy városról és emberekről, amelyet nem tudok beazonosítani, hogy hol lehet, vagy hogy jártam volna ott gyermekkoromban. Nem találtam semmilyen hasonló irodalmat, lehet ez küldetés, amit nem tudtam elérni, sem elfelejteni? Tudna kérem segíteni? Köszönöm.
Tanácsom a következő. Bár érdekes ez a jelenség, mégis azt javaslom, hogy egyelőre ne foglalkozzon vele. Egyrészt alighanem hiábavaló is volna a kutakodás az emlékeiben, vagy a találgatás ennek oka felől. Másrészt építeni sem érdemes rá semmilyen életfeladatot, hiszen egyelőre csak gondolati képekről van szó, nem pedig valóságról. Márpedig csak a valóságra érdemes életet építeni és tervezni. Ezzel nem veszít el semmit, mert, ha valóban Istentől érkező jelzés ez, akkor a megfelelő időben és helyzetben úgyis világossá válik, hogy mi célt szolgál, ha pedig mégis valami nem ismert gyermekkori élmény terméke, akkor idővel szépen elenyészik.
Kedves Lelkiatya!
Olvastam egy cikket a neten, hogy ha nem dolgoztuk fel a szeretteink halálát, akkor nem tudnak a másvilágra jutni, mert nem engedtük el őket. Sajnos így vagyok a kereszt szüleimmel, nem tudtam őket elengedni és nagyon hiányoznak. Minden nap imádkozom értük, de akkor is. Sokat álmodom velük, hogy még élnek...
Ez igaz lehet? Előre is köszönöm a válaszát!
Rita
Kedves Rita!
Az, hogy mi hogyan viszonyulunk az elhunytakhoz, az nem befolyásolja az ő odaát való sorsukat. Azt a saját életük, illetve a legutolsó pillanatban Isten melletti vagy Vele szembeni döntésüktől függ. Az igaz, hogy imádkoznunk kell értük, és ezzel segíthetjük őket, de hogy részletesen hogyan jelenik meg számukra ez a segítség, ezt csak ők tudják, mi meg majd akkor, amikor már értünk imádkoznak ilyen módon.
Nekünk, itt maradottaknak fontos az, hogy föl tudjuk dolgozni a halálukat. Ehhez időre van szükség. Természetesen dolog, hogy akkor még nehezebb ez, ha érzelmileg szorosan kötődtünk hozzájuk. Ha imádkozik értük, Szent Liturgiát, szentmisét ajánl fel értük, ezzel a saját lelkének gyászát is gyógyítja. Egy idő után azonban valóban el kell tudni őket engedni. A saját földi feladatainkra kell gondolnunk, és azokra, akiken itt a földön tudunk és kell segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon köszönöm a legutóbbi válaszokat!
Most ezeket szeretném kérdezni:
1. Aki római katolikus, az bérmálkozhat e görög katolikus templomban?
2. A szentjános bogarat mióta nevezzük ezen a néven, hogyan hívtuk előtte?
3. Az utolsó ítéletkor nyilvánosságra kerülnek mindenkinek a rejtett dolgai. Azok is amelyeket meggyónt és feloldozást kapott? És hogy kell ezt érteni? Minden egyes ember is tudomást szerez minden egyes ember cselekedeteiről?
4. Szent Jakab apostol liturgiáját hol tudnám megnézni, hogyan nézett ki?
5. Szent Efrém a keleti egyháznak, katolikus egyházunknak nagy szentje. A neve alatt fennmaradt a Kincsesbarlang c. könyv. A történeti kutatás állítólag kiderítette: nem Szent Efrém írta. Kérdésem szempontjából viszont lényegtelen, mert úgy tartotta az egyház, hogy ő írta. Nos elolvasva és tüzetesebben átvizsgálva, a könyv minden igaz megállapítása mellett, az derül ki, hogy írója valószínűleg nesztoriánus. Hogyan tarthatták az ő művének a Kincsesbarlangot, ha írója nesztoriánus?
6. A Katolikus Biblia, Szent István Társulat Bp., 2000 (az 1972-es újranyomása) Mt, 28-34-hez (gadarai ördöngősök) készült lábjegyzet: "A gonoszlelkek Isten engedélyével megszállnak embereket, s hatalmat gyakorolnak testük fölött, de a lélek és a szorosan vett szellemi képességek felett nincs hatalmuk. A megszállás igen sokszor kapcsolatos különféle betegségekkel, de azoktól - még az idegbetegségektől is - megkülönböztethető. A megszállás FÜGGETLEN AZ EMBER ERKÖLCSI ÁLLAPOTÁTÓL. Jézus korában sok megszállottal találkozunk. A sátán egyrészt az Isten megtestesülését utánozza, amikor embereket megszáll, MÁSRÉSZT AMIKOR AZ EMBER ISTEN MELLETT DÖNT ÉLETÉVEL, AZ ISTEN VAGY AZ ÖRDÖG BIRTOKÁBA JUT. A megszállás magában véve oly szerencsétlenség, mint a háború, földrengés, járványok, s Isten kikutathatatlan tervei közt foglal helyet, hogy általa dicsősége még jobban megnyilvánuljon."
Mit jelent az "MÁSRÉSZT AMIKOR AZ EMBER ISTEN MELLETT DÖNT ÉLETÉVEL, AZ ISTEN VAGY AZ ÖRDÖG BIRTOKÁBA JUT."? Miért pont akkor juthat az ember a sátán birtokába? Ez azt jelenti, hogy még sem FÜGGETLEN az ember erkölcsi állapotától? Mert korábban azt írta. Amikor végképp Isten mellett dönt valaki, úgy gondolom, akkor lehet a legtisztább az egész addigi életében a lelke. A bűnös ember akkor nem lehet megszállott?
7. Szent Vártán Mámigonián az örmény kat. egyh. szentje. Mi gör. és római kat.-ok tiszteljük e? Kerestem, de magyarul szinte semmit nem találtam vele kapcsolatban. Nagyjából annyit, hogy a szásszánida perzsák elleni honvédelmi és egyben a zoroasztrizmus ellen a kereszténység védelmében háborút vívott, és hősi halált halt Ávárájr melletti csatában. gyönyörű temploma áll. A templom főkapuján a szegényeknek oszt alamizsnát. Úgy tudom csodák is kísérték. Készült róla egy dok. film (East of Byzantium --> http://eastofbyzantium.com/). Ez nem tudom mennyire hiteles képet ad. Noha még nem láttam a filmet, de már az előzetesből úgy tűnik a harcost és hőst ábrázolták, de szentet nem. A másik furcsaság: Örményországban ekkor már 200 éve a kereszténység államvallás (először a történelemben, még a Római Bir. előtt), mégis szinte semmi erre utaló nyom. Tudna írni valamit Szent Vártán életéről, és a filmről?
Köszönöm.
Dénes
1. A római katolikusokat a saját püspökük szokta bérmálni, nyilván a római templomban. A görög pap csak a kereszteléssel együtt végzi rendesen a bérmálást. Külön végzett bérmáláshoz még a görögkatolikusok esetében is püspöki engedély szükséges.
2. Nem tudom megmondani, hogy mióta hívják így, csak annyit tudok, hogy a néphiedelem szerint Szent János napjának estéjén jelennek meg, valamiféle földben rejlő kincsről hoznak hírt ezek a fénypontocskák. Tény, hogy valóban ebben az időben legerősebb a rajzásuk, s ezért köthették össze a János névvel.
3. Igen. De hogy hogyan, arról sejtésünk sincs. Ott úgy ismerek majd, ahogy most én ismert vagyok ? írja Szent Pál (1Kor 13,12), ami azt jelenti, hogy olyan tiszta látásunk lesz, amilyen tiszta látással lát most minket az Isten.
4. Ezt ma is végzik több helyen is, minden évben egyszer: október 23-án. Az ortodox Liturgikon II. kötetében található meg a teljes szövege. Felvételt a youtube-on biztosan talál. Az itt jelölt címek csak részleteket közölnek: http://www.youtube.com/watch?v=vz3z4gTVOOk
http://www.youtube.com/watch?v=jtijkkBtK9s
5. Szent Efrémet (306-374) a legnagyobb misztikus teológusok között tartjuk számon. Ő maga nem, hanem csak a követői váltak nesztoriánussá.
6. Alighanem sajtóhiba került a magyarázó szövegbe. Hiszen az Ön által kiemelt mondatnak semmi értelme nincs. Pontosan úgy van, ahogy mondja: amikor az ember végképp Isten mellett dönt, akkor bizonyára nagy kegyelmi állapotban van. Persze, utána lehetnek újra nagy kísértések is, de ennek a küzdelme hozzátartozik az Istennek átadott élethez.
7. Az örmény vértanúkat éppen a napokban tiszteli egyházunk, több napot is szentelve nekik. De ezek között nincs megemlítve Szent Vártán. A filmet nem ismerem, arról nem tudok véleményt mondani.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon el vagyok keseredve és ezeket nem merem meggyónni. Már ott tartok (ez a folyamat többé-kevésbé 2010 óta tart), hogy folyamatosan veszítem el a barátaimat, szűnnek meg a kapcsolataim, ma kijövet a templomból a keresztanyám is rám támadt és a szüleim sem értik, hogy "mitől bolondult meg ennyire", én hiába faggattam, hogy mivel bántottam így meg, nem derült ki. Aztán jött a következő "hideg zuhany", a férfinak az anyja (annak a férfinak akit szeretek és akivel hosszú távú terveim voltak, mindketten már 40 évesek vagyunk, ez egy későn jött szerelem!) írt nekem egy olyan levelet, hogy nem is találok szavakat, mindennek elhordott, szerinte én vagyok a legegocentrikusabb lény a világon stb. stb. és nem csoda, hogy engem mindenki utál, mindenki kerül és van bennem valami amitől az emberek irtóznak.Ha ez igaz akkor ez szörnyű! Én próbálok mindent megtenni, de úgy érzem, hogy "minden ellenem dolgozik" és már azt sem érdemlem meg, hogy éljek. A legjobb az lenne ha tényleg meghalnék, de nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Valóságos irtózat fog el attól, hogy a túlvilágon majd mindenkivel találkoznom kell és mindenkinek a szemébe kell néznem, akit valaha is ismertem az életben. Hogy van ez? Valóban senki sem tudja, de logikusan következik, hogy ha van örök élet, akkor én az összes rokonomat, barátaimat, ismerőseimet fel fogom ott ismerni, ott fognak "nézni" és ez mindennél rosszabb számomra. Lehet, hogy a kárhozat útján haladok??? Gondoltam, hogy végzek magammal, mert minden elmúlt az életemben ami szép és jó és kellemes volt. Ez lesz Isten legszörnyűbb büntetése és ez elől nem tudok majd kibújni érzem. Van egy betegségem is, amit most vettek észre és könnyen lehet az orvosok szerint, hogy halálos. Az igazság az, hogy "ez kapóra jött", mert már tényleg nem akarok élni és még az is lehet, hogy végzek magammal. (A környezetemben beképzelt embernek tartanak, aki mindent mindenkinél jobban tud, holott ez nem igaz. Lehet, hogy más képet mutatok magamról, mint amilyen vagyok. Most főleg külföldiekkel voltam együtt, a barátaim többsége is külföldi, ez következhet a nyelv hiányosságaiból is, nem tudom. De apám szerint alul értékelem magam és a képességeimet is. Ha két idegennyelvet is viszonylag folyékonyan beszélek, az azért mégsem olyan, mintha magyarul beszélnék, nem tudom. A gesztusok, mozdulatok jelentése is más külföldön, mint nálunk. Az az igazság, hogy egyre rosszabbul érzem magam itt a földön, mind lelkileg és mind fizikailag. Szeretnék örökre eltűnni, megszűnni létezni, mintha sosem éltem volna. Ez hogyan lehetséges? Van-e Istennek ilyenforma büntetése számomra?
(Még valami: a katolikus mellett egy orosz templomba is járok és ott a többség nagyon kedves velem és elfogad, annak ellenére, hogy katolikus vagyok. Egy darabig jártam Önökhöz is, de ott már nincs semmi kapcsolatom. A bizánci Liturgia valóban gyönyürű, csak ne lenne ilyen az életem és nem merek gyónni se ilyen állapotban, lehet, hogy nincs is értelme, mert úgyis a kárhozat útján haladok....Isten is követ dob és az emberek nagy része is, már akik közelről ismernek...)
Elnézést e hosszú levélért, remélem, hogy nem fárasztottam.
Köszönöm! Maci
Kedves Maci!
Ha semmi más nem is, egy valami egészen bizonyos: az Isten szereti Önt, és ezt minden módon akarja is önnek értésére adni, tapasztalhatóvá tenni. Aki úgy érzi, hogy sehonnan sem kap szeretetet, annak mélyebbre kell néznie, mert nem jó helyen keresi azt. Sokszor csalódunk az emberekben, de legtöbbször ilyenkor a magunk elvárásait, belső elégedetlenségét vetítjük ki rájuk. Senkit sem hibáztathatunk a saját sorsunk miatt. Ezt Ön nem is teszi a levelében, mégis félő, hogy ha nem talál örömöt és szeretetet ebben a világban, akkor tudat alatt mégis igen erős vád él Önben mások felé.
Nehéz volna tanácsot adni, hogy hogyan gyógyuljon ebből az érzelmi helyzetéből. Érdemes viszont erre az egyetlen biztos dologra figyelni és összpontosítani: hogy Isten szereti Önt. Ezt a tudatot erősítse önmagában, ebből próbálja újra értelmezni az egész életét, a céljait! Sohase a múlton töprengjen, rágódjon, hanem mindig azt keresse, hogy Ön hogyan tud szeretetet adni. Ha nem sikerül elsőre, úgy értem, visszautasításra talál, ez ne keserítse. Eleinte lehet, hogy nem találja meg a helyes módját ennek a szeretet-adásnak. De ha kitart, ha kéri hozzá a Szentlélek kegyelmét, akkor idővel menni fog. Ne önmagával törődjön, hogy mi lesz vele, hanem másokkal, hogy hogyan segíthet rajtuk. Ez a módja annak, hogy a földi pokol átalakuljon, akár földi mennyországgá.
Megsemmisülni nem lehet. Az a kárhozat, hogy a személy odaát is örökké él, de ahelyett, hogy örök boldogságban lenne, iszonyú keserűség, gyűlölet és vádaskodás gyötri egy örök életen át. Senki nem sem kívánom.
Javaslom, hogy gyónjon meg minél hamarabb. Miért hordozná tovább lelkében ezeket a nehéz terheket?
Kedves Lelkiatya!
Most kaptam ezt az üzenetet és szeretnék tanácsot kérni Öntől, mert én is találtam itthon ilyen műanyag rózsafüzért. Kérem írja meg a véleményét erről a témáról a videó megnézése után. Előre is nagyon köszönöm: András
"Kedves Testvérek!
Továbbküldök nektek egy linket, amit mi is most kaptunk, és fontosnak tartom, hogy tudjunk róla:
Vannak sátánisták által gyártott rózsafüzérek, amelyeket előszeretettel nagy rendezvényeken, kegyhelyeken ingyen osztogatnak, pl. az ifjúsági világtalálkozó hátizsákjában is volt, amit Madridban osztogattak!
Jellegzetességük: műanyagból vannak, kék, rózsaszín, világító, kínai gyártású, a kereszt négy szélén ötszög, Pentagon található, belül egy nappal. Ez a szabadkőművesek jele. Nincs INRI tábla, a kereszt mögött egy kígyó kúszik, melynek feje Jézus feje mellett van, mely a sátán jele. Van olyan rózsafüzér is, ahol a kereszt szélén sátánfejek vannak.
Az alábbi videó segít felismerni ezt a fajta rózsafüzért. Ha találunk ilyet otthonunkban, semmisítsük meg, semmiképp se használjuk. Használjuk régi szentolvasónkat vagy vegyünk másikat kegyszer- árusnál és áldassuk meg egy papnál. Ne feledjük, hogy a rózsafüzér, egyik leghatékonyabb fegyverünk, melyet a Gonosz megpróbál hatástalanítani, az imádságában pedig zavart kelteni!
http://www.karizmatikus.hu/noha/neznivalo/2356-baljos-rozsafuezerek"
Ostobaság!
Az igaz, hogy jobb nemes anyagú rózsafüzért használni, mintsem hitvány műanyagot, de az is igaz, hogy bármivel lehet imádkozni. Sajnos, sokan készítenek gagyi kegytárgyakat pusztán üzleti érdekből. Ez sem helyes. Mégis, mindent föl lehet használni az imádságra. (Katonakorunkban megtanítottuk egymást a gépfegyver 10 apró nyílását használni az imádság számolására.) Teljesen téves magatartás, ha valaki a hit nevében fölösleges félelmeket akar az emberek lelkében elültetni. Az is biztos, hogy Jézus nem üzent ilyen butaságokat, mint amiről az említett látnok beszámol.
mit tegyek ha valamit elakarok mondani de félek a következményétől
A félelem sohasem jó tanácsadó. Azt kell megfontolnia, hogy Isten kéri-e Öntől ezt a lépést, vagy pedig saját feje szerint jutott eszébe csupán. Ha Ő kéri, akkor megadja hozzá az erőt is. Kérje hát! Ám még előtte is imádkozzon, hogy tisztán tudjon látni a dolog eldöntésében.
Kedves Atya!
Nehéz dolog az, amiről most szeretnék beszélni. Én tavaly nyáron, nyár elején kaptam egy hivatást az Úrtól. A Békére hívott. Ezt számomra nem volt nehéz elfogadni, bár a megvalósítása nem könnyű. Valamint egy csomó más kérdést is felvet, hogy pl. Milyen békéről van szó? vagy h ennek a békének meddig kell tartania? mármint önmagamban kell megvalósítanom csak, vagy nagyobb területen, pl családban? De igazából nem is erről akkarok beszélni, hanem arról, h én tavaly nyár végén kaptam egy másik hivatást is. Egy nagyon nehéz hivatást, amit jobb ha nem nevezek nevén. Erre nagyon nehezen mondtam igent. Ennek több oka volt. Egyrészt féltem, nagyon féltem, hogy mi lesz egyrészt velem, másrészt mi lesz a családommal, az egyházközségemmel, a barátaimmal, tehát mindenkivel aki ismer. Hogy fogják fogadnia hírt, illetve hogy fogják feldolgozni. Nagyon sok kétségem volt, de sokat imádkoztam, és akármennyire emberileg nemet mondtam volna, és ha a józan eszemre hallgatok nemet mondok, de hívőként nem tudtam megtenni. Mert ahogy Mária is igent tudott mondani, nem csak Jézusra, hanem a teljes bizonytalanságra, hisz tudjuk a zsidók halállal büntették a házasságtöröket; vagy úgy mint Jézus a Getszemáni kertben igent mondott az Atya akaratára; nekem is igent kellett mondanom, mert különben a hitemmel hasonlottam volna meg. Viszont a félelmem nem szűnt meg, mármint én már nem félek annyira a feladattól, de nagyon féltem a körülöttem lévőket, félek, hogy emiatt Istent fogják vádolni. Sokszor kétségeim támadnak, és agyon nehéz megmaradni az igenem mellett. És úgy érzem, hogy a lelki békémet teljesen elvesztettem. Nem tudom mit tehetnék. Önnek mi a véleménye? Mit kéne tennem?
Válaszát előre is köszönöm.
Egy 19 éves lány. :)
Az semmiképp sem jó jel, ha ezt a belső hívást követve elveszítette a lelki békéjét. Attól tartok, hogy megjelent a fejében egy gondolat, és azt minden módon követni próbálja, jóllehet, nem biztos, hogy az valóban az Isten akarata. Az igaz, hogy Isten sokunkat nehéz feladatra hív, s hogy van az emberben természetes ellenkezés, nehéz igent mondani. Ugyanakkor használnunk kell az értelmünket is, amikor döntünk az életünk folyamán. Nagyon fontos, hogy ezt a gondolatát a lelkivezetőjével mélyen és őszintén átbeszélje.
A békére való hivatása kapcsán is tudok tanácsot adni. Elsősorban és mindenekelőtt belül élje meg ezt a békét. Ez nem könnyű küzdelem. Ha már azt megharcolta, akkor vállalkozhat arra, hogy másokat is békére vezessen. De addigra már ez a mások békítése szándék el is múlik, és fölváltja egy természetes szolgálatkészség, amely magával hozza a belső béke egyszerű továbbáradását is.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus anyuka vagyok. a hitemet gyakorlom és megélem, Jézust teljes szívemből szeretem már 25 éve.
Van mostanában egy nagy dilemmám. A gyermekem katolikus intézménybe (óvodába) jár, ahová nagyon szerettünk volna bekerülni. sikerült is, mégis, mostanában szívem szerint hanyatt-homlok menekülnék, menekíteném a gyerekemet is.
Rettenetesen zavar a negédes, mézes-mázas stílus, amit az óvónők és egyes szülők részéről is tapasztalok. Látványosan "SZERETJÜK EGYMÁST? MERT EZT KELL TENNÜNK", de ha gond van, megbeszélnivaló, akkor az dönt, ki áll közelebb a tűzhöz, ki mosolyog szélesebben és ki hallgatja jobban agyon a témát. őszintétlennek érzem, s nem akarom, hogy a gyerekem erre rátanuljon. Szó szerint más a hangja az óvónőnek, mikor velünk beszél. A gyerekemben pedig olyasmiket szeretnének "kijavítgatni", amik ekkora gyereknél egyáltalán nem minősülnek hibának. Már ez is zavar, hogy egy kiscsoportos gyermeket javítgatni akarunk. Nevelni, az más, de javítgatni... Mintha egy ócska kocsiról lenne szó. Méltányolom és elhiszem, hogy a jó szándék vezérli őket, de egyszerűen alig bírom elviselni ezt az állandó mosolygós, csöpögős hangnemet. Lehet, hogy az óvónő is érzi már rajtam. nagyon kellemetlen ez az egész, A férjemmel komolyan fontolgatjuk, hogy átvisszük a gyereket másik oviba. Mégis van bennem egy rossz érzés. Nem tudok dűlőre jutni. Tudom, hogy nem csak arról van szó, hogy én nem jól érzem itt magam, hanem arról is, hogy nem szeretném, ha a gyerekemet olyan hatások érnék, amiket ki tudtunk volna kerülni. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy tanácsot kérjek a témában, de alább olvastam, hogy egyik válaszában a papokkal, egyházi emberekkel kapcsolatos erős kísértésről írt. Mostmár teljesen össze vagyok zavarodva. lehet, hogy ez is kísértés? Ha józanul próbálok belegondolni, akkor ennek semmi köze a kísértéshez. Tények alapján kell dönteni, mégis van bennem egy bizonytalanság. Mi van, ha később meggondolnánk magunkat? No meg, mit fogunk mondani, miért mentünk át máshová?
Megköszönöm, ha megosztja velünk véleményét.
DJK
Édesanya
Hű, ez nehéz kérdés. Engem is szokott idegesíteni, amikor valaki jámborsággal akarja leplezni hitének hiteltelenségét. Ahol ugyanis megalapozott Isten-szeretet uralkodik, ott nincs szükség ezekre a színjátékokra. De, hogy emiatt elhozza a gyermekét az óvodából, az nem biztos, hogy jó döntés volna. Más helyen más hiányosságokat tapasztalhat. Inkább azt javaslom, hogy az otthoni családi életben tegyék helyre a hiteles keresztény élet mintáját. Úgyis a szüleitől tanul legtöbbet a gyermek, nem pedig az óvónénitől.
Kedves Lelkiatya!
Külföldi állások kapcsán jutott eszembe néhány dolog,ami elgondolkodtatott.Belehet-e illeszkedni külföldi környezetbe és meglehet-e szokni azt?Az adott országban élő nemzeti többség mennyire fogadja el a külföldieket?Ha valakikben ellenérzés van más nemzetek iránt az miért van igy,még ha az a másik ember nem is ártott nekünk,sőt az is lehet,hogy jót tett velünk.A vegyes házasságok mennyire tudnak stabilak és jól müködöek lenni?
Válaszait előre is köszönöm!
Érdekes kérdések ezek, melyekre nincsenek általános, mindenkire érvényes válaszok. Nem vagyunk egyformák. Tompa Mihály 1851-ben ezt írta: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! Sokunk számára ez ma is érvényes. Azt mondják, van, aki könnyebben be tud illeszkedni.
Talán azt is országa válogatja, hogy hol fogadnak be szívesebben, hol kevésbé. Erről is különböző tapasztalatok vannak.
A harmadik kérdés a legmegfoghatóbb, mert itt sokat alakíthatunk a saját érzéseinken. Van abban nemes honszeretet is, ha jobban megértjük és megértetjük magunkat magyar testvéreinkkel. Azonban már ez is szülhet egyfajta idegenekkel szembeni tartózkodást. De ezzel óvatosnak kell lennünk. A másik ember másságát mindig nyitott szívvel el kell tudni fogadni, akár nemzeti akár másfajta különbözőség miatt jelentkezik is.
A vegyes házasságok között is van, amelyik szépen kialakul, de nagyon sok rossz tapasztalat is van. Legsérülékenyebbek azok, ha magyar nő megy másik országban férjhez. Eleinte a nagy szerelem miatt nem tűnik nehéznek, később azonban, amikor a családi fészek, a családhoz tartozás egyre hangsúlyosabbá válik, akkor a külföldi környezet - amely a férjnek természetes - egyre idegenebbnek tűnik.
Kedves lelkiatya!
Olyan válaszokat olvasok itt Öntől, hogy napokra gondolkodni valót ad. Ezen felbátorodva kérdezem: biztos, hogy Isten mindenki életének valami konkrét értelmet szánt? Hogy ajándéko(kat) kaptunk Tőle, és azokat valamire fel kell használnunk? Hogy nem "csak úgy" születtünk, esetleg mert a szüleink nem vigyáztak, vagy csak gyereket akartak, mert az az elvárás? Sokszor elgondolkodom a saját életemen és másokén is, persze a magamét ismerem a legjobban. Ha csak egyetlen valamiben pl. tehetséget kaptam volna, vagy jobb ember lennék, nem kérdeznék ilyet. Az én életem remélhetőleg már a vége felé jár, lassan 55 leszek, de eddig még nem sikerült felfedeznem semmi "ajándékot", semmi igazi célját az életnek. Pedig sokszor kérem az Urat, világosítson meg, de nem teszi. Sajnos sem a házasságra, sem a szerzetességre nem éreztem hívást, hát csak vonszolom az életet. De ez elég sovány így. Lehet, hogy halálomig sem "jövök rá" semmire? Nem akarom ezt hinni.
Talán éppen az írásának utolsó szavai árulják el a lényeget. Bár arról számol be, hogy eddig szinte értelmetlen volt az élete, mégis egy minden más érzésnél erősebben jelentkezik, hogy nem akarja hinni, hogy valóban értelmetlen volna az élete. Honnan ez a mély hit, ez a szinte bizonyosság, de legalábbis vágy erre a bizonyosságra, hogy mégis van értelme? Onnan, hogy ez kitörötlhetetlenül ott él a szívünk legmélyén.
igen, megerősíthetem, mindenkinek van hivatása, senki nem jön véletlenül a világra. Ezt nehéz emberi értelemmel felfognunk, hiszen vannak nem akart gyermekek. Egy szélsőséges példa: szerzetesnőket erőszakoltak meg a szerbiai háborúban. Azok megfoganását vajon akarta Isten? Ezt a szörnyűséges bűnt nem akarta, mégis emberi életek jöttek létre, akiket személyesen akart az Isten, és hivatást is adott nekik is.
Ha valaki sehogyan sem találja a saját hivatását, annak azt szoktam javasolni, hogy kezdjen el szolgálni másokat. Vagy a munkáján keresztül, vagy annak keretein kívül. Keressen olyan rászorulókat, akiket segíthet. De ez nem pusztán egyszeri alamizsna osztogatás, hanem erre állítsa rá az életét, hogy segítsen, szolgáljon másokat. Lehet, első hallásra visszataszítónak tűnik, de ha elkezdi, nagy örömet fog általa tapasztalni. Hosszú távon pedig telítődni fog az élete. Hiszen, ha már egy kis jó cselekedetet vitt végbe, már nem élt hiába.
Kedves Lekiatya! Segítségét kérem! 11-15 éves koromban önkielégítést végeztem változó gyakorisággal.Okát talán vissza lehetne vezetni a 8 éves koromban átélt lelki traumára, de most nem szeretném azt részletezni, nem is az a fontos. Már Két éve próbálkozom a leszokással és lassan másfél éve teljesen "tiszta" vagyok ,a Jóisten segített mindenben. Teljesen kizártam ezt a bűn az életemből, teljesen ellentmondok a kísértésnek. Most így ennyi idő után jutott eszembe a gyónás. Ebben a másfél évben annyira lekötötte a figyelmemet a leszokás, hogy nem is gondoltam rá ,hogy meg kéne gyónnom. Az lenne a kérdésem, hogy ezt meg kell-e gyónni egyáltalán? Nem tekinthető egy tinédzserkori feszültséglevezetésnek? Igen félek a gyónástól. Egyáltalán mekkora bűn is ez a dolog? Egyszerűen félek attól, hogy mit szólna rám az a lelki pásztor,aki meggyóntatna. Mennyire megdöbbenne. Hogy tudnám ezt a félelmet legyőzni?
Válaszát köszönöm!
Már azzal legyőzött bizonyos mértékű félelmet, hogy mert írni erről. Tehát jó úton van. Természetesen gyónja meg minél hamarabb. Nyilván, sok felmentő körülmény is szerepet játszik, de ezeket az Úr még jobban ismeri, mint Ön, vagy a gyóntató lelkiatya. A gyónásban további megerősödést fog kapni. Azt is elárulom, hogy jelentkezni fog még ez a kísértés, mert ugyanakkor az egészséges ember velejárója. De a tisztaságért való küzdelem sok olyan egyéb gyümölcsöket is hoz, amire nem is gondolunk. Ennek a küzdésnek a része ez is, hogy elmenjen gyónni. Bizonyosan a Lélek indította erre a gondolatra, mintegy jutalmul az eddigi küzdelmeiért.
Kedves lelkiatya!
Köszönöm elgondolkodtató válaszát, amit az 50 feletti ismerősöm bűnével kapcsolatban adott. Ugyan elfelejtettem írni arról, hogy nem fiatalkora óta ilyen, csak pár éve, de ez már mindegy. Viszont felvetett bennem valamit: ha a lelkiismeret elaltatható, sőt talán meg is ölhető, akkor hogy lehet, hogy egyes esetekben megromlik, más esetekben pedig nem, ugyanabban az emberben. Tehát van olyan bűn, amiben egészen megátalkodott lehet az ember, de van olyan is, amiben hallgat a lelkiismerete szavára. És a megölt lelkiismeret "feltámasztható" valahogyan? Gondolok pl. a gyónásra. Vagy már örökre vége?
Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve... Az ember nem gép, kivált nem a lelke, a gondolkodása. Igen, így működik az ember: bizonyos dolgokra érzékeny, más dolgokra meg nem. Ismerünk mélyen vallásos embereket, nagy imádkozókat, akik ugyanakkor észre sem veszik, mennyire állhatatlan a viselkedésük. Nem mindenre egyformán érzékeny a lelkiismeret. Azon kell dolgoznunk, hogy minden irányban minél tisztább és érzékenyebb legyen.
Elaltatható, de nem ölhető meg teljesen. Még a legmegátalkodottabb embernek is van esélye, hogy egyszer csak ráébredjen, szörnyűség volt, amit addig művelt.
A szentgyónás, de már az azt megelőző bűnbánattartás felébresztheti az alvó lelkiismeretet. Ezért is érdemes rendszeresen gyónni, hogy, ha el is szunnyadna, azért mindig föl tudjon ébredni a lelkiismeret.
