Kedves Lelkiatya! A pici gyermekek keresztelésekor, ha ugyanakkor megtörténik az első szentáldozás is: mindez hogyan történik a gyakorlatban?
Csak a borból kap, vagy a kenyérből is? Mennyi idős koráig kapja ezt a kisgyermek? Mikor történik az első szentgyónás? Később (és ha igen, mikor) lesz-e neki a hagyományos értelemben vett első szentáldozás (amikor fehér ruhában a keresztszülőkkel és a keresztelési gyertyával teszi le a hitvallást)?
Amikor keresztelünk, akkor a keresztséggel együtt a bérmálásban és az Eucharisztiában is részesülnek a megkereszteltek. Ezt hívjuk hármas beavató szentségnek, amelynek a gyakorlata a legősibb időkre nyúlik, s amelyet görögkatolikus egyházunk az utóbbi években hozott vissza. Ez így van felnőttek és gyermekek keresztelése esetén is. Ha pici babáról van szó, akkor ők a Szent Vérből részesülnek, néhány cseppet kapnak az ajkukra. Ettől kezdve ők minden Szent Liturgián áldozhatnak, s ajánlatos is, hogy mindig részesüljenek az Eucharisztiában. Amíg nem táplálkozik szilárd étellel, addig ez a módja az ő szentáldozásának. Később pedig már Szent Testet is kaphat.
Ez az ő életében már folyamatos, semmi nem indokolja, hogy bármikor abbahagyja vagy szüneteltesse. Egyházunkban egyre több ilyen gyermek van, akik, ha eljutnak a 8-10 éves korra, amikor már megtaníthatjuk nekik a szentgyónást, akkortól kezdve a gyónással is kiegészül a szentségi életük. Az a gyakorlat, hogy ők is részt vesznek a felkészítő egy éves tanfolyamon a többiekkel együtt, s az esetükben az első gyónás utáni ünnepélyes szentáldozásról szoktunk beszélni, nem pedig "első áldozásról". Még az emléklapot is ezzel a megfogalmazással kapják. Tehát ők is részesülnek ebben a szép élményben, amely az ő életükben az első gyónáshoz kapcsolódik.
Kedves Lelkiatya!
Fiatal lány vagyok és mostanában foglalkoztat a gondolata annak, hogy fejkendőt hordjak a templomba. Egyre erősebb lelki késztetés van bennem ezzel kapcsolatban, ugyanakkor félelem is. Mivel manapság nem megszokott dolog, elképzelhető, hogy képmutatásnak tartanák… mit tanácsol?
Hogy ne féljen azt tenni, amit a lelke diktál. Nagyon is szép dolog, amire belső késztetést érez, miért ne követné? Nem fontos az, hogy ki mit gondol Önről emiatt. Sőt, ha mégis foglalkozna mások véleményével, jusson eszébe, hogy lehet olyan valaki, akinek ez tetszik, vagy akit éppen bátorít a hasonló viselkedésre, csak benne még kevesebb a bátorság, hogy ezt megtegye. Nem tudom, korábban is Ön kérdezte-e ezt, de már érkezett erre a felületre hasonló kérdés. Ha nem Ön volt, akkor ez azt jelenti, hogy mások is foglalkoznak ezzel a gondolattal. De egyébként a lelkiatyi levelezésen túl is ismerek olyan lányokat, akik szintén így gondolkodnak. Szerintem ezek apró lépések az egyházunk fejlődése útján, amelyet, ha nem tesznek meg azok, akiknek erre érzékeny a lelkük, akkor az egész egyházat szegényítik ezzel az indokolatlan félénkségükkel. Szóval, csak bátran!;-)
Tisztelt Lelkiatya! Feleségemnek 2014-ben ki kellett venni a méhét,azóta csak az előjátékot igényli, "azt a dolgot" nem.Mivel szerettem volna, ha legalább néha nem hagyjuk abba az előjátéknál, azt javasolta, hogy más módon juttat el a magömlésig.Megkérdeztem paptól, hogy ez így megengedhető-e, azt mondta, igen.Nemrég viszont ráakadtam az Apostolate for marital intimacy című internetes oldalra, ahol a Szexuális intimitás idősek számára című ,-2023. 08.14-n megjelent írásban azt olvastam, hogy akik már nem termékeny korúak, azoknak sem szabad a tulajdonképpeni házaséletet így helyettesíteni.Nem tudom,most mihez tartsam magam?Válaszát előre is köszönöm.
Örülök, hogy olyan atyával találkoztak, aki volt bátor a szigorú szabályokon túl a szeretetet kifejező magatartásra is buzdítani Önöket. Én is ezt teszem. Szeressék egymást nyugodtan úgy, ahogy tudják! A házaséleten belül nincs kerítés, nincs tiltott terület, nincsenek szégyentelen elemek, gesztusok, pózok. Amire az Egyház tanítása vonatkozik, az az, hogy magának a házaséletnek nyitottnak kell lennie a gyermek fogadására. De ez a szemléletre, az alapállásra vonatkozik, nem pedig az egyes gesztusokra. A másik fontos alapelv pedig, hogy mindent az önzetlen szeretet irányítson, ne az önzés, az egyéni örömkeresés, amely a másikat csak eszköznek tekinti. Az Önök esetében erről szó sincs. Megismétlem: szeressék egymást úgy, ahogy akarják!
Kedves Lelkiatya!
Örömmel figyelem már egy ideje a görögkatolikus egyház vizuális és formai megújulását, ahogy a latinizált templomok végre bizánci öltözetet kapnak és szintén üdvözlendőnek tartom a Metropólia törekvéseit, hogy visszanyúljon a tiszta, bizánci gyökereihez. Ehhez kapcsolódóan lenne egy kérdésem: Ön szerint érdemes lenne-e például bevezetni a szimandron használatát? Én személy szerint úgy gondolom, hogy ennek a szokásnak a be-, vagy ha úgy tetszik visszavezetése tökéletesen illeszkedne a hagyományos gyakorlathoz. Véleményem szerint a szimandron nagyon mély teológiai tartalmat közvetít (Noé bárkája, Krisztus keresztje), ezen kívül pedig nagyon szép, ősi és organikus élményt nyújt, finoman kiegészítve a harangszót.
Válaszát előre is köszönöm.
Tisztelettel: Péter
Valóban, én is azt látom, hogy görögkatolikus egyházunk egyre inkább visszatalál keleti gyökereihöz. Fontos tudni, hogy ebben a Szentszék által megfogalmazott és újra és újra számonkért törekvése valósul meg. Én is örülök annak, hogy egyházunk megújulásának ez az iránya, hiszen a fejlődés sem lehet más mint az, hogy egyre inkább önazonosakká válunk. Persze, a keleti katolikus egyházak identitása és küldetéstudata egészen sajátos, sok külső és belső vita tárgya lehet. De én is ezt vallom, hogy minél bátrabban fedezzük föl és vállaljuk a keleti egyház kincseit, annál inkább tudjuk a saját életünkkel gazdagítani a Katolikus Egyházat.
Ezzel együtt is az én véleményem az, hogy a szimandron használatát majd csak akkor fogjuk tudni szélesebb körben bevezetni, ha már lesznek monostoraink. Ugyanis a szimandron jellemzően a szerzetesi közösségek eszköztárába tartozik. Én legalábbis még nem láttam, hallottam, hogy monostoron kívül használták volna. De lehet, hogy hiányosak az ismereteim. Mindenesetre én is szeretném, s ez lesz görögkatolikus egyházunk további fejlődési foka, ha több monostorunk is lenne, ahol a szerzetesek imádkoznak egész egyházunkért, s ellátogatva ezen monostorok bármelyikébe, lesz alkalmunk gyönyörködni a szimandron imádságra hívó hangjában is.
Tisztelt Lelkiatya!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Vár rám egy szemészeti kisműtét.
Van egy állás, amit nagyon szeretnék, nyáron kezdhetnék. Ha sikerül, alkalmas leszek.
Kérem, imádkozzék értem.
Üdvözlettel :
Viki
Kedves Viki! Imádkozom, imádkozunk Önért.
Dicsőség Jézus Krisztusnak.
Hová írhatok?
Ha személyesen szeretne, akkor a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre.
Kedves Lelkiatya, ... Fognak-e ... továbbra is imádkozni a békesség ekténiában, hogy “Országunk vezetőiért és népünkért…”? Megtisztelő válaszát előre is köszönöm! L.
Először is elnézését kell kérnem, hogy a kérdéséből nem mindent teszek itt közzé, és válaszolni is csak erre, a legfontosabbra válaszolok. Természetesen ezek után is fogunk imádkozni országunk vezetőiért. Ez liturgikus szöveg, amelyet a kommunizmus 40 éve alatt az őseink elhagytak. Nyilván érthető az ő hozzáállásuk is. Mindenesetre a kommunista rendszer összeomlása után nem sokkal megjelent újra a gyakorlatunkban ez az imádság. Nagyon helyesen, hiszen a vezetőinkért mindig imádkoznunk kell. Azóta több kormányváltás is volt, és ez nem befolyásolta ez az imádságunkat. Eddig is, ezek után is imádkozni fogunk országunk vezetőiért.
Tisztelt Lelkiatya! A fiam arra kért hogy mondjam el saját szavaimal hogy mi a Templomi házaságkötés jelentősége és szégyen de nem tudtam neki meg fogalmazni csak azt tudom hogy e nélkül házaséletet élni A hármas kötelék és Isten áldása nélkül nem érdemes!!!! Így most tolmácsolom Lelki atyának a kérdését: Mi a templomi házasságkötés jelentősége???
Nem mindegy, hogy az életünkön van-e áldás vagy nincsen. Pragmatikus szemlélettel ez csak annyit jelent, hogy jól sikerülnek a dolgok, de az igazi áldás nem a földi sikerekben mérhető. A házasság nem könnyű. Számtalan buktatója, nehézsége, olykor kínokat is jelentő krízisei vannak. Nyilván jelentős emberi erőfeszítés is szükséges ahhoz, hogy a házasság jól sikerüljön, békés öregkort eredményezzen - ami sokszor nem adatik meg az elváltak és később újraházasodottak számára! Mármint annak a mély boldogsága, hogy akit fiatal korban megszerettem, azzal egy egész életen át szinte egybenőttünk. Isten áldása nagyon sokat segít abban, hogy a házasság nehézségeit ne csak megoldják, ne csak túléljék, hanem azok szervesen beépülve az életükbe, további áldásokat teremjenek. Ehhöz már Isten közreműködése, természetfölötti ereje szükséges. Akkor tud a házasság értékéről beszélni a fiának, ha ő is tud imádkozni, él a szentségekkel, szentgyónással, Eucharisztiával. Ha azok nekik semmit sem jelentenek, akkor nyilván a házasság szentsége sem hatja meg. A házasság szentsége az Egyház életébe szervesen épül be, abban értelmezhető a maga mélységében és teljességében. Lehet sikeres egy házasság - még lelki értelemben is - a templomi esküvő nélkül, de sokkal nagyobb eséllyel indul az a házaspár, akik a szerelmükre Isten áldását is kérik.
Kedves Lelki Atya! Hogyan lehet megérteni hogy Isten tényleg jó? És nem akar rosszat, szeret?
Ez igazán nem könnyű kérdés. Attól tartok, megérteni nem is biztos, hogy lehet. Tudok Önnek néhány meggyőzőnek tűnő érvet mondani, de nem biztos, hogy ezek hallatán majd a homlokára csap, hogy "Tényleg, mégis jó az Úr!" Arról valami más módon kell bizonyságot szerezni. Egyik érvem, hogy a világ nagyon szép, érdekes, izgalmas. Rengeteg fölfedeznivaló van benne, akár a legnagyobb tudósok, akár az egyszerű lelkek vagy gyermekek számára egyaránt rengeteg értékes dolgot rejt magába, amelyeket érdemes kikutatni, fölfedezni, a fölfedezés örömével birtokba venni. Ha meggondoljuk, hogy a Teremtő ilyen gyönyörű világot alkotott, igazán nehéz azt gyanítani, hogy ő valójában gonosz, és rosszat akarna a teremtményeinek. Jóllehet, van sok fájdalmas dolog is a világban, de a hitünk tanítása szerint azok mind a mi emberi gyarlóságunk miatt váltak ellenségeinkké. Még a tűzvész, földrengés, szökőár is belefér az Isten teremtett rendjébe, legföljebb mi nem értjük, hogy miért, mi ezeknek a szerepe, célja. De mondok egy másik dolgot is. Szeretve lenni jó, ez nagyon ősi tapasztalat. Akik ennek ellenkezőjét érzik, azok ezzel csak még inkább igazolják, hogy az embernek mennyire nagy szüksége van a szeretetre. Mert ők meg szenvednek a szeretet hiányától. Így vagyunk megalkotva, szeretetre vagyunk teremtve. Ez sem lehetséges másként, mint úgy, hogy akitől a létet kaptuk, őbenne éppenígy meg van ennek a szeretetnek az ősoka, a forrása, sőt a beteljesedési lehetősége is. Miért és hogyan is alkothatott volna minket Isten szeretni és szeretre vágyó lényeknek, ha ő maga is nem ezt hordozná, ha mindez nem belőle fakadna. Honnan is származhatna más forrásból?
Szerintem ezek igen erős és meggyőző érvek, mégsem vagyok bizonyos abban, hogy ezzel tudtam Önnek segíteni. Önnek tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy ez az egyébként nyilvánvaló tény a sajátja, saját meggyőződése legyen. Ezért azt javaslom Önnek, kezdjen el szeretni, gyakorolja azt minden nap, minden viszonzás várása nélkül. Hiszen ez is a szeretet alapvető jellemzője, az önzetlenség. Ne azt keresse, hogy az emberek vagy Isten hogyan szereti Önt, hanem ismerje meg a szeretet lényegét azáltal, hogy megéli azt, megadja minél több embernek. Ez által sokkal közelebb kerülhet a szeretet forrásához, mint ha csupán elmélkedik róla. Nem az én szavaim, hanem az Ön tapasztalatai fogják elvezetni erre a fontos fölismerésre, hogy a szeretet a lényege mindennek.
Kedves Lelkiatya, testvérem és férjem között nagyon furcsa a kapcsolat....
Kérem, imádkozzom értük. A tanácsát is szívesen fogadom. Kérem ne közölje egészben az üzenetet.
Önnek is azt a határozottságot javaslom, mint az iménti levélírónak. A családi kapcsolatainkat mindig szeretettel kell kezelnünk, de a szeretet nem mindig azonos az elfogadással, főként nem a meghunyászkodással. Az is fontos, hogy tudjuk, merjük kimondani a gondolatainkat. Amíg belülről emészt minket, és nem tudjuk kifejezni, megbeszélni, addig hatványozottan mérgez minket, még ha nem is vagyunk hibásak annak kialakulásában. Kell tudni beszélni róla. Először is egymás között, a férjével beszéljék ki ezt a nehéz helyzetet, de ne haraggal, szemrehányással, hanem sokkal inkább elemző szándékkal, hogy vajon milyen erők lehetnek a háttérben. Aztán - jól megimádkozva - beszéljen a testvérével is. Próbálja meg rávenni, hogy ő is vizsgálja meg a háttér okokat. Mindennek megvan a maga oka és magyarázata, de nagyon sokszor nem azokkal törődünk, csak a felszínen megjelenő tünetekkel. Ott pedig nem lehet megoldást találni. Persze, lehet, hogy a testvére elsőre nem lesz nyitott az ilyen megbeszélésre. De ez ne keserítse el. Ez csak azt jelenti, hogy még többet kell imádkozniuk a kiengesztelődésért. Idő is kell a gyógyuláshoz. Az nagyon fontos, hogy kettejük között, a férjével meg legyen az egyetértés, egymás megértése és a közös akarat a helyzet megoldására. Ez a legfontosabb, hogy a házasságuk, a házastársi kapcsolatuk emiatt ne sérüjön. Sőt, ha jól élik meg, még erősítheti is kettejük kapcsolatát. Amint kérte, imádkozom is Önökért. S talán még mások is megteszik, akik olvassák e sorokat...
Kedves Lelkiatya. Van egy édesanyám. Aki mindig elnyomásban nevelt minket a bátyámmal.
30 feletti vagyok bátyám közel 40 hez.
Megházasodtam elköltöztem 70 km - re odébb.
Testvéremnek lett egy gyereke.
Ő párszáz méterre lakik a szüleinktől.
Édesanyám nehéz eset, sosem dolgozott. 56 éves nem is akar elmenni dolgozni akkor sem a Édesapám rászól vagy mi szólunk neki hogy nem lesz semmilyen nyugdíja. Nagyon rosszindulatú, fojton kötekedik. Pl:Mivel a pennybe járok vásárolni, így én ótvar boltba járok. Vagy esetleg 30 fokon mosok, így én nomád és igénytelen vagyok. Múltkor kérdezi tőlem miért ilyen nagy a hasam, terhes vagy? Mondtam neki nem, a válasza az volt NE IS!!
Az a baj velem is hogy tűrök, mert két hetente megyünk haza szeretném látni az unokaöcsémet. Vele sem bánik túl jól.
Felmegy csak úgy tesómékhoz és elkezd rendet rakni mert szerinte putri van ott.
Néha tesóm is neki fordul akkor hetekig nem megy arra.
Testvéremnek tönkre ment a kocsija apu kölcsön adta a sajátját, ahogy anyu kinyitottak a szemét reggek 9 kor hívni akarta a rendőrséget mert "ellopták a kocsiját" ami nem igaz mert az Édesapámé.
Karácsonykor eljött hozzánk folyamat bánt hogy micsoda rendetlenség van, ő idejönne és rendet tenne.
Próbálok nem veszekedni de nagyon nehéz már.
Vagy esetleg hogy nekem mitől fáj a kezem miben fáj? Nem tudom mit kellene vele tenni egy ilyen emberrel.
Dolgozni nem akar szapul mindenkit. Saját férjét elnézi hogy bedagadt kézzel 57 évesen kőműves. Eszébe sem jutna dolgozni menni. Ha menne is elküldenék mert undor vagy az arcán. Bár nagyon sok minden van még ami fáj gyerekkorból is.
De mostanában elszaladt vele a ló. Mondtam neki csinálok neki önéletrajzot van pár hely ahova lehet jelentkezni azt mondta oda nem ahova én néztem.
Testvéremnek azt mondja ide költözik hozzám. Persze hogy itt is ingyen éljen.
Én jövő nyáron szeretnék kisbabát. Nem tudom mi lesz így.Neki közös háza van apukámmal. De attól tartok sok jó nem lesz. Nyilván sajnálom mert az anyám, bár nem is értem minek sajnálom.
Napok óta nem alszok. Teljesen elvagyok keseredve. Neki sajnos nem lehet szépen elmondani sem a dolgokat.
Foggalmam sincs mit tegyek.
Bármilyen furcsa, amit mondok, az édesanyjával szemben legyen határozott, akár elutasító is. Az édesanyai szerepe nem jogosítja föl őt arra, hogy beleszóljon a gyermekei életébe. Lehet, hogy eleinte ez nagy harcokat eredményez, sok sebbel, értetlenséggel. De meg kell értenie az édesanyjának is, hogy Önök a saját életüket élik. Minél határozottabb tud lenni ebben az elzárkózásban, annál eredményesebb lesz a távolságtartás. Ez mindenképpen fontos. Nem kell végleg szakítani vele, de határozottan kézben tartani, hogy mibe szólhat bele és mibe nem, mikor találkoznak és mikor nem. Természetesen imádkozzék is érte nagy hittel. Adja Isten, hogy egyszer megértse, hogy az igazi szeretet az önzetlenség, nem pedig a másokon való uralkodás!
Kedves Lelkiatya! Köszönöm, hogy válaszolt az amerikai barátomról írt kérdéseimre. Igen, elismerem, hogy Önnek volt igaza és hiba volt ott aludni. Lelkileg nagyon jó hatással volt rám, egy stresszes időszakban igazi pihenés volt ez, jól jött a szállodán spórolás is, jó volt a barátommal beszélgetni három napon keresztül, de nem kellett volna. Már csak egyet kérdeznék. Akármit is éreztem vagy nem éreztem, én magam se tudom, akkor sem szeretném elveszíteni a barátságát és szeretném, ha barátok lennénk. Ön szerint lehetséges még ez, vagy ha kiderül, hogy valamelyikünk érez valami többet, akkor lehetetlen? Ha nem beszéljük meg és egyikünk se mond semmit, akkor is lehetetlen? Ha nem mondom el neki, akkor menthető lehet a barátság? Én inkább nem aludnék többet nála se itthon, se külföldön, meg nem mondanék neki semmit arról, ami volt, csak lehetnék a barátja. Pedig ha én mennék el az USA-ba, akkor ott aztán jó sokat fizethetnék egy szállodáért, biztos vagyok benne. Inkább szeretném nagyon jó barátnak, mint "összejönni" vele. A barátok nagyon értékesek és nekem amúgy is kevés van. Azt is gondolom, hogy a baráti kapcsolatban lehet olyan bizalom, ami máshol nincs. Azt már kérdeztem tőle, hogy barátjának tekint-e és azt mondta, igen. Írtam neki, hogy jó, mert féltem, hogy elveszítem a barátságát és azt válaszolta, ő sem akarná elveszíteni az enyémet. Gondolom ez is lehet kétértelmű. Szerintem ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy szerettem volna nagyon közeli barátja lenni, erősíteni a barátságot, de nem gondoltam bele abba elég komolyan, hogy ő egy férfi és nem egy nő és bármennyire is szeretnék igazán közeli meg bizalmas, sok időt együtt töltős barátságot, az egy férfival nem olyan, mint egy nővel. Hozzátartozik, hogy mivel nem Magyarországon lakik, még csak nem is Európában, így ritkábban tudok vele találkozni és úgy érzem, hogy amikor találkozok vele, akkor nem elég egy órára vagy 2 órára beülni egy kávézóba inni valamit vagy sétálni egyet. Ha itt lakna vagy én laknék ott, ahol ő, akkor lehet máshogy érezném ezt. Egy ideig lakott Magyarországon és akkor kerültem közelebb hozzá. Szóval, én azt hiszem, ezért is nehezebb nekem vele meghúzni a határokat, mint egy másik személlyel, mert a maximumot akarom kihozni minden alkalomból, amikor találkozok vele. Amikor nem aludtunk egy lakásban, ez akkor is így volt, akkor is a lehető legtöbb időt akartam vele tölteni, mert tudtam, hogy nincs erre minden hónapban lehetőségem. Ön szerint lehetnék vele csak baráti viszonyban?
Azt nem értem, miért fél attól, hogy ha ebből férfi-nő kapcsolat alakuljon ki. Meglátásom szerint ez már elkerülhetetlen is. Vannak, akik hisznek abban, hogy egy férfi lehet jó barátja egy nőnek szerelmi kapcsolat nélkül, s vannak, akik azt mondják, ez nem lehetséges. Én ez utóbbiak közé tartozom. S úgy látom, az Önök barátsága is már egyre inkább kezd ebben az irányban fejlődni. Amikor a kettejük viszonyáról beszélgetnek, akkor az is árulkodó, hiszen ez fölfedi, hogy maga az érzelmi összekötő szál is fontos, nem csak a másik személye. De szerintem nem kell ettől tartania. Kibontakozhat ebből szerelmi kapcsolat, amely aztán vagy házassággal végződik, vagy szakítással. Nem szépíthetem, sajnos ennek ez a dinamikája. De ne féljen tőle, ne ábrándozzék róla. Figyelje és kövesse ennek a természetes menetét!
én vagyok, aki verést vállalt, és zsoltárt olvastam a térdemen órákig. azt szeretném kérdezni, hogy hogyan kerülhetek a mennyországba úgy, hogy megőrizzem a tálentumjaim és a szolgálatom is a helyén legyen..fogadok meg dolgokat, de nem tudom teljesíteni és félek..néztem bizonyságokat az emberek számoltak be a pokolról és borzasztó..és az egyik videóban említette az egyik testvér, hogy úgy emelte fel a démon mint mi a telefont, és dobta el. és még szörnyűbbnél szőrnyebb bizonyságokat hallottam..és szavakba nem lehet foglalni, hogy mi lehet ott.. Fájdalom, szenvedés, elképzesinket meghaladván. bár nem voltam még ott..és félek nagyon, nem tudom mit tegyek. a szüleimmel élek. és úgy nőttem fel, hogy fater bántotta muterom és a gyerekkorom ilyen volt. Jelenleg nem tudom mit csináljak, szeretnék Szerzetes lenni, de azt akarom tenni, ami kedves Istennek, és lehetséges hogy itt jobban tudnék szolgálni. szeretek adakozni nagyon..és mondhatom azt is, hogy szolgálati ajándékom, mert örömmel, szívesen adom oda mindig amim van és beérem egy olcsó vacsorával is, ha külön költöznék. de az anyagi lehetőségeim nincsennek meg..a lényeg hogy örömet okozzak Istennek..nem tudom mit tegyek..nagyon félek..sokszor úgy érzem magam mint egy korcs..mert lehet hogy nem csinálok gonosz dolgokat ebben a testben az emberek ellen tudatosan és figyelek is hogy gondolattal se..de nem elég, hogy idézőjelbe jó ember legyek az üdvösségemhez, és ahoz hogy olyan életet mutassak a körülőttem lévőknek, hogy megtapasztalják Isten jóságának titkait..és Isten lássa a szívemet..tud mindent, és félelmetes úgy írni önnek, hogy tudva olyan dolog van a szívemben, ami csak ürügy, hogy egyek..de tényleg szeretem Jézust nagyon..és nem akarom elveszíteni
Annyit javasolhatok Önnek, hogy óvakodjék a túlzásoktól. Az atyák mindig az arany középutat javasolták. Ugyanakkor az odaadás kedves azt Istennek. Ha szeret adakozni, az nagyon helyes, gyakorolja is. Isten akaratát nagyon fontos követni, s ha a lelkében megvan ez a szándék, és törekszik rá, még ha olykor el is bukik, az irány jó. Kérni kell Istentől azt a kegyelmet, hogy vezesse tovább ezen az úton. A pokol valóban rettenetes, még csak el sem tudjuk képzeni. De nem is kell. Ne azért éljen istenfélő életet, mert fél a pokoltól. Ilyen filmeket sem érdemes néznie, sem az erről szóló látomásokat keresni. Ezek sem visznek előre semmit. Tartson ki szilárdan és szelíden a hitben és Isten meg fogja Önnek mutatni az ő akaratát!
Kedves Lelkiatya!Isten mindent tud lát előre azt mondják !Akkor már most tudja,hogy én vagy szeretteim a mennyben lesznek -e vagy a pokolban?De ha már tudja van mit tenni hogy hova jussunk?Mert ez olyan elkerülhetetlen már…mert lehet megpróbálok jól élni de mindegy mert mondjuk látta a kárhozat sorsát?!
Segítsen megérteni!
Hálásan köszönöm!
A napokban írtam erről egy másik kérdezőnek, érdemes azt is visszakeresni. Mondok egy példát.
Ha a tizedik emeletről látja, hogy egy gyermek körbenézés nélkül szalad a kocsiút felé, amelyen éppen egy autó közeledik nagy sebességgel, akár rá is kiálthat a gyermekre vagy a szüleire, de nem hallják, s előre látja, hogy szerencsétlenség fog bekövetkezni, akkor a gyermek vagy a szülei vajon megakadályályozatták volna a bajt? Ha szülők körültekintőbbek, akkor igen, ha a gyermeket megtanították volna, hogy körül kell nézni, igen, ha a sofőr betartotta volna a megfelelő sebességet az útkereszteződéshöz közeledve, igen. Tehát sok tényező játszott szerepet abban, hogy baleset történt, s ha egyik vagy másik szereplő másként viselkedik, akkor nem is történt volna baj. Ezt Ön mind látja messziről, de hiába kiált, nem hallja meg senki, ki figyel oda egy tizedik emeleten kiabáló emberre...? Hasonlóan látja előre a Mindenható, hogy mi fog történni, de attól még megmarad az időben élő ember felelőssége, szabad döntése, hogy mit tesz, merre lép. Tehát nekünk, akik az előbb és utóbb időkorlátai között élünk, arra kell fölhasználnunk ezt az időt, hogy jó döntéseket hozzunk, hogy aztán az életünkkel előkészülve a legvégén "jó feleletet adjunk" - mint imádkozzuk a szertartásainkon.
Tisztelt lelkiatya! Evangélikusként lettem megkeresztelve, de elkezdtem gondolkozni azon hogy tenyleg emmelett az egyhaz mellett maradjak-e. Egy hónapja egy görögkatolikus szervezőlelkeszsegre járok és nem tudom milyen irányba menjek tovább.
Az biztos, hogy ne váltson egyházat, legalábbis ne gyorsan, ne hirtelen lelkesedésből. Nyugodtan eljárhat görögkatolikus szertartásokra is, érdemes beszélgetnie az atyával, kérdéseket föltenni neki. Ugyanakkor járjon el a saját egyházának istentiszteleteire, ismerje meg azt is minél jobban. Ne azért lépjen át görögkatolikusnak, mert azt ismerte meg, a sajátját pedig nem. A lényeg, hogy minél mélyebb Isten-kapcsolatra jusson, ezen dolgozzék, ez legyen a cél. Mindent ennek rendeljen alá, s akkor ehhöz hozzárendeződik minden az életében.
