Világos előírás van arról, hogy minek kell az oltáron lennie, azon kívül másnak nem. A liturgikát tanuló gyerekeknek is tudniok kell. Az oltáron van az antimenzion, az Evangélium, a Szentségház, a kereszt. Ezen kívül még azok az eszközök, amelyek a szent Áldozat bemutatásához szükségesek.
Miért ez a szigorú előírás? Mert mindaz, ami az oltárra kerül, az megszentelődik. Van, hogy kegytárgyakat is egyszerűen azzal szentelnek meg, hogy Szent Liturgia alatt az oltárra helyezik. Utána az megszenteltté válik. Ha bármi mást odateszünk, azzal utána nem szabad méltatlanul bánni. Pl. a kendőt a papnak kell kimosni első vízben, nem adhatja másnak, és ezt a vizet méltó helyre kell önteni.
Ha virág kerül az oltárra, az szép dolog, hogy megszentelődik, de akkor utána el kellene égetni, hogy ne kerüljön méltatlan körülmények közé. Ehelyett az elhervadt virágot egyszerűen a szemétbe dobják. Ez rettentő méltatlan. A cserepes virágról, annak elkerülhetetlen lakóiról nem is beszélve.
Sokkal jobb, ha a virágdíszítést más helyekre tesszük. Számtalan ilyen lehetőség van azok előtt, akik az háza ékességét szeretik.

Kedves István!
Ez egész egyszerűen függőség. Ma sokkal több ilyen függőség bénít bennünket, mint gondolnánk. Lehet rossz szokásnak is nevezni, de annyira az életünkbe vájta magát, hogy már valóban saját erőből nem látszik remény szabadulni tőle.
Az első szempont, amit tisztázni kell: önerőből nem szabadulhatok. Ebből fakad az első lépés is: imádkozzék nagy hittel a gyógyulásért. Sejtem, hogy eddig is imádkozott, sokat kérte a Jóistent, hogy segítsen. Most is ezt tegye, de előbb mondja ki: Uram, én képtelen vagyok ezen változtatni, tegyél csodát! Ez a bevallás, és hittel könyörgés az alapja az egésznek.
Második lépés már a gyakorlati megvalósításra vonatkozik, mert hisz sok emberi erőfeszítést is kell tennünk. Ez is szükséges a csodához, de a megelőző hit és bizalomteli kérés nélkül semmit sem ér semmilyen gyakorlat.
A következőket tanácsolom: Beszéljen lassabban! És egyáltalán törekedjék arra, hogy mostanában kevesebbet beszéljen. Inkább csak akkor, ha kérdezik. Ha válaszol, akkor is megfontoltan.
A másik, hogy tudatosítsa magában, nem kell senkinek megfelelnie. Félő, hogy sok kudarca volt már, és arra törekszik, hogy elnyerje az emberek elismerését. Akár a főnökét, akár a szomszédét vagy akivel csak találkozik. Ez nem vezet sehova. Ne az határozza meg a tetteit, hogy mit várnak el Öntől, hanem egyedül az, hogy mit vár el az Úristen.
Ne a bűnre figyeljen, hogy nehogy elkövesse, hanem a szavaira, hogy azok megfontoltak legyenek, a hallgatásából lépjenek elő, hogy minden szava elnyerje Isten tetszését.
Egyelőre ezeket tudom tanácsolni. S én is imádkozni fogok Önért, hogy sikerüljön ez a csodálatos gyógyulás.

A kereszt rajzolata Krisztus Urunk föltámadása óta a föltámadás, az élet, az isteni áldás jele és hordozója. Amikor keresztvetés alkalmával magunkra rajzoljuk, vagy akár csak kicsiny rajzolatként a homlokra vagy a szívre jegyezzük, akkor ezt azt isteni áldást közvetíti számunkra. Nem mágikus dolog, tehát önmagában nincsen ereje. Az ember hite által válik kegyelem közvetítővé. A homlokra és a szívre azért szoktuk tenni, hogy az értelmünkön és az érzelmeinken, illetve ezek által az egész lényünkön legyen rajta az Isten áldása. Önmagunkat is és másokat is megáldhatunk ezzel a jellel.

Mi, görögkatolikusok a következő módon vetünk keresztet:
Az első három ujjat egymáshoz érintve összezárjuk, a gyűrűs és kisujjat behajtjuk, és ezzel a kézmozdulattal érintjük sorban a homlokunkat, mellünket, a jobb majd a bal vállunkat. Eközben mondjuk: Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.

Nagyon tiszteletreméltó ez a gondoskodása. Egész egyszerűen egy közelben lévő, Ön által elérhető görögkatolikus papot kell fölkeresnie. Ő majd elmegy az Édesapjához, és megadja neki, ami lelkileg szükséges. Ő fog tudni segíteni akkor is, ha már temetésre lesz szükség.
Ha egyáltalán nem tud a közelükben görög papról, akkor a honlapunk közösségeink/parókiák oldalán a "mindent mutat"-ra kattintva megkeresheti az Önökhöz, vagy inkább a kórházhoz legközelebb található parókiát, s ahhoz tartozó telefonszámot. Hívja fel az ottani atyát minél hamarabb.
Imádkozom én is az Édesapjáért.

Igen, lehetséges. A római katolikus fél, a Katolikus Egyház által előírt formára kötelezett. A házasságkötéshez a közreműködő katolikus papnak engedélyt kell kérnie a püspökétől, de ezt ő nyilván tudni fogja. A katolikus félnek pedig ígéretet kell tennie hite megőrzésére, s gyermekei katolikus nevelésére. A másik félnek is tudnia kell erről az ígéretről. Ha pravoszláv szertartás szerint lesz az esküvő, akkor is érvényes lesz a kötelékük, de ebben az esetben a katolikus félnek kell erre engedélyt kérnie a plébánosán keresztül a püspöktől.

Sajnos, mai gyakorlatunkban az egyházi esküvőnek nem feltétele a bérmálás. Holott ez volna a természetes (vagy éppen természetfölötti) rendje, hogy minden más szentséget csak a keresztelés és a bérmálás után lehet fölvenni. Ezért őrizte meg bizánci egyházunk a gyermekek megbérmálásának szokását. Mégis javaslom, hogy ha nem kötelező is, de lelki igénnyel törekvő fiatalként mégis vállalkozzék rá. A római katolikusoknál leggyakrabban pünkösd táján szokott lenni a bérmálás. Még év eleje van. Ha most jelentkezik rá, talán még lesz ideje fölkészülni. Igaz, általában ehhez legalább egy teljes esztendő szükséges.

Sokunknak gondja ez a szétszórtság. Főként mai világunkban. Nagy áldás, ha valaki egyszerre több dologgal is tud foglalkozni - ha igaz, Napóleon volt ennek mestere -, de az imádságot bizonyosan nem lehet ezek közé az egyszerre végzett tevékenységek közé iktatni. Ugyanakkor igaz, hogy imádkozni mindig, minden körülmények között lehet. (Az anekdota szerint imádság közben nem lehet cigarettázni, de cigarettázás közben lehet imádkozni.)
Azt javaslom, hogy mondja a Jézus-imát minél gyakrabban, amikor csak lehetősége van, amikor a munkája, tevékenysége ezt lehetővé teszi. Ugyanakkor nagyon fontos, elengedhetetlen, hogy minden nap legyen alkalma arra is, hogy külön, csak ezt az imát mondja. Vagy ha valami más imádsággal is, de csak egyedül és kizárólag az Úristenre figyel. Mindnyájunk életében naponta kell, hogy legyen erre elkülönített idő. A hossza majdnem mindegy is. Persze, minél több, annál jobb, de ha csak napi 5 perc jut erre, az is nagyon sokat jelent.
Ha szétszórtnak érzi magát, javaslom is, hogy ezzel a rövid időcskével kezdje. Öt perc teljes odaadottság az Istennek. Többet mondok (illetve, még kevesebbet): ha minden nap mindössze háromszor elmondja a Jézus-ima fohászt, de teljes odaadással, teljes figyelemmel(!), már ez is hatalmas erejű. Persze, e hatalmas kezdet után érdemes továbblépni.
Ehhez érdemes megteremteni a külső csöndet is. A külső segíti a belsőt.
Van, akinek segít a csotki morzsolása. Mintegy bele tud kapaszkodni. Van, aki egyáltán nem használja. A csotki - bár eredeti jelentésében: olvasó - nem arra való, hogy számoljuk vele az imákat. Kivált nincsen olyan meghatározott rendje, mint a rózsafüzérnek. Ez elvonná a figyelmet.
Hogy ki milyen sebességgel mondja, gyorsan-e vagy lassan, ez az egyéntől függ, teljesen változó. A lényeg a mélység, az odaadás, az összeszedettség.
Nem kell hozzákötni kisebb nagyobb szemlélődéseket. A Jézus-ima maga együttlét az Úrral. Ha valamire akarok figyelni, akkor egyedül Őrá. Nevezhetjük szemlélődésnek, de mivel a szemlél igéből származik, kissé félrevezetőnek érzem. Inkább szívlelni kell az imát. A szívünkkel mondani, a szívünket beleadni.
S Isten, aki a rejtekben is lát, aki a szívünkben lakik, megjutalmaz. Mégpedig azzal, hogy egyre jobban fog menni az imádság, az Istenre figyelés.

Egy néprajzkutató válasza:
Mi az ajtó és mi a kereszt?
Az ajtó, ahol ki- s bejárunk. Összeköti a külső és belső világot. Az otthont és az idegent. Az átjárás helye. Mint ilyen köztes hely. A küszöb ezen belül a senki földje. Ezért él a tiltás a magyar nép hitvilágában, hogy a küszöböt át kell lépni, ha valakihez megyünk és nem szabad rálépni. (Ehhez hozzátartozik, hogy régen magas küszöbök voltak.) Az építőáldozatot gyakran a küszöb alá, vagy az alapba ásták. Az építőáldozat: kiengesztelni a Teremtőt, mert kiszakítottunk egy részt az ő világából. A magyar nép hiedelemvilágában ismerjük az élőállat áldozatot. Ma ennek jele a zöld ág a felhúzott tetőn.
Az ajtón nem csak mi és szeretteink, hanem idegenek és nem tudni milyen szándékú, lelkű emberek, lények jöhetnek keresztül, járhatnak át. Ezért a belső világ igyekszik védeni, megszűrni a külső világból azt, ami ártalmas lehet. Elhárítani a bajt. Régen nem voltak biztonsági zárak. Még fém zárak sem. (fából van az én kilincsem, madzag a húzója.. ..mondja egyik népdalunk). Nem mintha ma megvédenének a zárak, a rácsok?
A kereszt a kereszténységben egyértelműen apotropeikus/bajelhárító jel. Távol tartja, elűzi, hatástalanítja a gonoszt. ?E jelben győzni fogsz!? - olvahatta az égen a bíztatást Nagy Konstantin császár.
Miért vetünk magunkra keresztet? Este lefekvés előtt magunkra, a gyerek párnájára? Ugyanezért. A védelem, az óvás szándékával. "Hogyha alszom, vigyázz reám..." A kereszt jelében jelen lévő örök Isten, ki a kereszten legyőzte halállal a halált).
Ugyanezért van a zsidóknál a mezúza az ajtófélfára téve. Csak ezt megérintve lehetett bemenni a házba. Utal az Egyiptomból való szabadulásra, amikor a vérrel megkent ajtófélfa védte meg a családot a Pusztítótól.
Ezért van a szenteltvíz tartó a bejáratnál a templomokban.
Ezért tűzték a totemállat képét, koponyáját, jelét a sátor bejárata elé a nomádok.

Mit tanít a Keleti Egyház a Szentlélekről?
A Szentlélek jelen volt már a teremtésnél, ő a tökéletesítő, ő az, aki mindent összetart. Amikor Isten az embert megteremtette, eltöltötte Szentlélekkel. Ez biztosította az ember istenképiségét. Ez azért fontos, mert így érthető, miért nem merült föl Bizáncban az emberi szabadság és a kegyelem ajándékjellege körüli kérdés. Nyugaton az emberi létben megkülönböztették a természetes és a természetfeletti szintet, ez garantálta a kegyelem ingyenességét, de fölveti a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e kegyelem nélkül létezni. Tehát a természetfölötti csak valamiféle plusz lenne? Keleten úgy gondolták, az ember nem autonóm lény, az isteni életben való részesedés a természetének lényegéhez tartozik. Ez egy fontos különbség.
A Lélek természetesen részt vesz az ember megváltásában is, kezdve a Fiú megtestesülésétől. Csak másként, mint a Fiú. Lévén, hogy ő nem testesült meg, személyes léte továbbra is titok marad, még inkább, mint a másik két személyé. Minden működése arra irányul, hogy kinyilatkoztassa a Fiút. És ahogyan Krisztus megtestesülésében fő szerepe volt, úgy igaz ez Krisztus testének, az Egyháznak a létrejöttére is.
A Szentlélek származásáról. A "Filioque" önmagában nem lenne akadály. Csakhogy egész más Szentháromság-szemlélet húzódik meg mögötte, mint a keleti. Azt, hogy a Szentlélek a Fiútól is (Filioque) származik, lehet jól és rosszul is értelmezni. Keleten először is azt sérelmezték, hogy a Hitvallás szövegében zsinati döntés nélkül betoldást hajtottak végre. Az Atya monarchiáját - vagyis hogy ő az isteni lét forrása a szentháromságban - mindenki elismeri. Az igazi probléma a két különböző modellben rejlik. Nyugaton Isten egylényegűségéből indultak ki (Szent Ágoston óta), és a belső viszonyok alapján vizsgálták a Szentháromság személyeit. A keleti keresztény gondolkodás szerint pedig Isten a személyek háromsága. Egyszerűbben megfogalmazva: nyugat Isten egylényegűségéből indul ki, és így jut el a három személyhez, kelet szerint pedig a keresztény alapvető tapasztalata, hogy Isten három személyben létezik, ugyanakkor, természetesen egy.
A lelkiségben is van különbség.
A Szentlélek jelenlétét keleten elsősorban a liturgiában élik meg. Nincs egyetlen szertartás sem, melyet ne a Szentlélek segítségül hívásával kezdenénk, és minden szentség ünneplésekor hangsúlyos helyen van az epiklézis, a Szentlélek lehívása. Természetesen nyugat egyháza is hisz a Szentlélekben, de sokáig ez nem volt annyira hangsúlyos, mint keleten. A II. Vat. zsinat után viszont megjelentek a ?karizmatikus? jelenségek, meg a Szentlélekhez szóló imák. A gyakorlati teológia is többet foglalkozik ma vele. Hála Istennek, ez is közeledést jelent.

A Szerkönyvben található előírás szerint az eljegyzés szertartása az esküvőnek a része. Mostanában többen is kérik, hogy ezt a szertartást külön végezzék el. Ennek keretében történik a jegygyűrűk megáldása, melyet aztán a jegyesek a pap imádsága mellett egymás ujjára húznak. Természetesen ez már a házasság közvetlen előkészülete, többnyire az esküvő előtt néhány hónappal tartják meg.
Az a legtermészetesebb, nagyon helyesen gondolja, hogy akkor érdemes komoly kapcsolatot kezdeményezni, ha ezzel az a célja, hogy a házastársát megtalálja. Igaz, nem biztos, hogy első próbálkozásra sikerül. Az udvarlás időszaka eleinte éppen ezt a célt szolgálja, hogy megismerjék egymást, és kiderüljön, hogy valóban házasságot akarnak-e kötni. Az eljegyzés aztán mintegy megpecsételi ezt, már egyfajta szoros összetartozást jelent, melyet az Egyház is imádságával kísér.

Valóban, nekünk, görögkatolikusoknak mindenekelőtt az ortodox testvéreinkkel kell keresni az ökumenikus kapcsolatokat. Ismereteim szerint minden Magyarországon található ortodox egyház tagja az Ökumenikus Tanácsnak. Többször is volt rá példa, hogy ortodox lelkészek is résztvettek az ökumenikus istentiszteleten. Úgy tudom, sajnos, az idén az orosz ortodox egyház vezetője, Márk érsek nem járult hozzá ahhoz, hogy hivatalosan is bekapcsolódjanak az egység imahét rendezvényeibe. Bizonyos vagyok azonban, hogy ha hem is kaptak engedélyt a nyilvános istentiszteletekben való részvételre, azért sokan közülök imádkoznak az egységért.

Alighanem abból a lelkesedésből fakad, hogy a frissen megszentelt élő vízben azonnal megfürödhessenek. Ugyanakkor szerepet kaphat az a virtus is, hogy a ki tudja kihozni a vízből azt a keresztet, amelyet a pap nem csak féléken belemártogat a vízbe, hanem harmadszorra bele is veti. Több helyen szokás, hogy a bátor legények közül némelyek nyomban le is buknak érte a jeges vízbe. Tokajban hallottam arról a szokásról, hogy ott a halászok feladata volt tavasszal kihalászni. Ez a kereszt, mely sokszor megjárta a Tisza medrét, ma is megvan még.

Van kapcsolat a Délvidékre költözött ruszin testvéreinkkel. Igaz, bizonyára lehetne erősebb is ez a kötelék. A szórványban élőkkel viszont még az ottani görögkatolikus püspök is bajosan tarthatja a kapcsolatot. Nem is tudom, hogyan lehetne őket elérni. Érdemes javaslatokat tenni ennek érdekében az egyházi vezetőinknek.

Vélem, hogy a fiú és a leány közötti testi kapcsolatra gondol. Ez sok fiatal jogos kérdése. Nem tudunk róla eleget beszélni.
A szerelemnek számtalan gyönyörű kifejeződése van. Fontos is, hogy éljünk ezekkel. Maga a találkozás, az együttlét, a beszélgetés, egymás megajándékozása, a virág (Uraim, a leányok nagyon szeretnek virágot kapni!), kézfogás, simogatás, ölelés.
Az egyik fontos szempont, hogy mindig a szeretett másiknak a kedvét, örömét keressük vele. Ha valaki egy focimeccsre szóló jeggyel ajándékozza meg a leányt, azzal elárulja az önzőségét és a vakságát. (Persze, vannak kivételek, vannak fociért rajongó lányok is.) Ugyanez érvényes a testi érintésnél is. Egyenesen durva ízléstelenség, ha valaki a saját érzéki örömeiért alkalmazza a szerelem szép eszközeit. Mindig a másik kedvét, örömét kell keresni.
Ugyanakkor mindig a kapcsolat mélységének foka szerint kell és szabad alkalmazni ezeket a szép dolgokat. Az udvarlásnak fokozatai vannak, nem érdemes előrerohanni. Egyébként egy igazi szerelemnél sokkal inkább jellemző a tartózkodás, amelyben a másik iránti tisztelet nyilvánul meg, mint a testi mohóság. Ez utóbbi épp az önzésről árulkodik, nem az igazi szeretetről. Vigyázat, erről lehet fölismerni!
Ugyanez a fokozatosság, mértéktartás érvényes a jegyeseknél is, akik már egészen biztosak abban, hogy házasságra szeretnének lépni. A párja még nem teljesen az övé, majd csak az Isten áldása után lesz az. A szüzességet meg kell őrizni a nászéjszakáig. A házasság előtt nem szabad testi egyesülésig eljutni. Viszont az érzéki hevesség miatt fontos még annak az előtermeit is messze elkerülni. Ha az ölelkezésben egy ponton túl jutottak, ott az érzékiség olyan gerjedelmet kelt, hogy ott már nincs megállás. Hiába határozzák el magukat, hogy "addig" nem mennek el.
A helyes elővigyázatosságért a következőt javaslom. A simogatás ne érjen szemérem területet sem ruhán keresztül, főként nem anélkül. Ne töltsenek el hosszú időt az ölelkezéssel. Akkor is könnyen színre lép az érzéki vadság, és lángbaborult elmével könnyen megfeledkezhet magáról az ember, és előtör az önzés, a testiség, s riadtan háttérbe szorul az igazi tiszta szerelem.
Ezzel a mértéktartással sokkal több idő jut a lelki szerelem fejlődésére. Nagyon sok megismerni való van a másikban. Rengeteget kell beszélgetni, kirándulni, közös élményeket szerezni. Ez a megismerési folyamat segít abban is, hogy később is mélyen tudják majd, ki mit szeret, kinek mi a jó. Hiszen a házasságban is megmarad az önzetlenség elve: nem a magam örömét, hanem a másikét keresem, őt próbálom kielégíteni minden területen. Ez a jó házasságnak a kulcsa. Erre kell, hogy készület legyen minden udvarlás és szerelem.