Általában nem. Ez egészen rendkívülinek számít. Talán abban az esetben, ha mindketten szerzetbe lépnek, illetve özveggyé válás esetén.

A kép, melyet beküldött, a częstochowai kegykép egyik másolata. Ez egészen világos a feliratból és az ábrázolás egészéből is (pl. az Istenszülő arcán látható két seb). Híres kegyképeknek számos szintén igen tisztelt másolata létezik, bizonyára itt is egy ilyennel van dolgunk. Számos olyan kép létezik, melyről a helyi hagyomány azt tartja, hogy maga Szent Lukács festette. A częstochowai Fekete Madonna a legenda szerint szintén az evangélista alkotása, és a Szent Család hajlékából elhozott asztallapra lett festve. A művészettörténészek szerint a kegykép Bizáncból származik, valóban igen korai (esetleg VI. sz.), de a középkorban alaposan átfestették. A másik kép, melyet mellékelt, szintén egy másolat, mégpedig a római Santa Maria Maggiore bazilikában őrzött képé, mely a Salus Populi Romani ("A római nép üdve") nevet viseli. A hagyomány ezt is Szent Lukácsnak tulajdonítja. A harmadik beküldött kép ennek egy modern mozaikból készült másolata. Nem kell megütköznünk, hogy csekély annak az esélye, hogy ezen tiszteletreméltó ábrázolások valamelyike is Szent Lukácstól származnék, legalábbis a modern kutatás eredményei szerint. A mondanivalójuk a lényeges, és az mindig ugyanaz: az Istenszülő Mária jobb kezével Jézusra mutat, aki egy könyvet vagy tekercset tart, mely az Isten Igéjét jelképezi. Vagyis Mária rámutat Fiára, aki az Isten megtestesült Igéje, mintegy üzenve nekünk: "Ez az egyetlen Út, melyen célba érhettek." Meglehet, hogy Szent Lukács valóban festett ilyen képet, hisz a Szentírásból is megtudjuk, hogy sokoldalú ember volt, talán a festéshez is értett. A leghűségesebb képet az Istenszülőről azonban mindenekelőtt az őáltala megírt Evangélium tárja elénk. A következő két címen megtekintheti a képek eredetijét: http://www.vatican.va/various/basiliche/sm_maggiore/it/storia/popup_storia/popup_borghese3.html http://de.wikipedia.org/w/index.php?title=Datei:Czestochowska.jpg&filetimestamp=20060625223423

Nem, nincsen ilyen. Mindenki a saját életéért felel.
Nem vagyunk egyformák, s vannak egyéniségek, akiket jobban elfogad a közösség, vannak, akiket kevésbé. De, ahogyan utalt is rá, mindenki találhat olyat, aki megérti, akivel tud barátkozni. (Aki nem talál ilyet, az önmagában keresse ennek okát!)
Alighanem iskolai évei alatt többször érte Önt csalódás, kudarc, s emiatt esetleg másokkal is megromlott a kapcsolata. Ez majdnem láncszerűn hozta a többi kudarcélményt is. Ezért érezhette, hogy Ön kevés embernek volt rokonszenves. Levelében erről múlt időben ír. Helyes: ez a múlté. Változtasson ezen! Elegendő, ha néhány barátja van, ne azon iparkodjon, hogy legyen minél több. Ezen túl pedig arra törekedjen, hogy minél több embernek tudjon segíteni. Ha Ön sok elutasítást élt át az életében, akkor jól át tudja érezni más emberek hasonló szomorúságait. Használja föl saját élményeit arra, hogy másoknak ilyen módon segítségére legyen. Persze, ez csakis a hitben lehetséges. Tudnia kell, hogy a sok keserűsége ellenére is nagyon sok jót is kapott az Úrtól. Kezdheti ezzel a fordulatot, hogy végiggondolja, mennyi jót kapott az Istentől. Majd hálás szívvel hozzáláthat ahhoz, hogy erről mások előtt is tanúságot tegyen. Akkor a későbbiekben is egyre inkább látni fogja az Isten ajándékait - jobban, mint a kudarcokat.

Ez is sokunk hibája. Nagy bölcsességre vall, ha az ember "ki tud lépni önmagából", ha a másikat nem csak a saját látása szerint ítéli meg. Igaz, soha nem láthatunk bele teljesen a másik lelkébe, hogy mi készteti, mi indítja, illetve mi gátolja őt. A nyitottság, amire törekedni kell, abban áll, hogy igyekszem megérteni a másik ember helyzetét, megpróbálom az ő helyzetébe helyezni magamat. Valójában ez a kulcsa egymás megértésének. Enélkül nincsen igazi szeretet - amit, ugye, parancsba kaptunk.

Kedves Maruszja!
Természetesen nagyszerű volna, ha minden papunk eszményi lelkiatya, lelkipásztor, hitoktató lenne. Mégsem remélhetjük, hogy akárcsak egyetlen tökéletes is lenne közöttünk.
Talán mindnyájunk hibája, például, a személyválogatás. Mi nem tudunk úgy szeretni, ahogyan az Isten, de törekednünk kell rá. Mindenesetre megnyugtató és biztató, hogy van valaki, Aki így szeret bennünket. Valójában már ez elegendő lenne a boldogságunkhoz. Persze, várjuk, igényeljük az emberi szeretetet és megértést is. A papnak ez is feladata, hogy közvetítse, továbbítsa az Istennek ezt a megértő szeretetét. De ez sem sikerülhet tökéletesen.
Kedves Nagymamájának bizonyára rossz tapasztalatai lehettek, ez nagyon szomorú. Jól érzékeli, kedves Maruszja, hogy Önnek nem ezen az úton kell járnia. Természetesen az egyéni imádság is sokat számít, megnyugtatja a lelket, kell is tenni minél gyakrabban. A bűnök feloldásának hatalmát azonban Krisztus Urunk az apostolokra és utódaikra bízta. (Erről szóltunk már néhányszor ezen az oldalon.)
Igen, a Szeminárium szűrő is, hogy tisztázódjanak a hivatások. De senkit nem akarnak onnan "kidobni", ezt nem is teszik. Hiszen a hivatástisztázás nem csupán a Szemináriumban folyik. Azt minden egyes fiatal esetében segítenünk kell. Azért is szeretne egyházunk jó papokat nevelni, hogy ebben is segítségére lehessenek az embereknek.

Kedves Éva!
Meg kell magyaráznom a szavaimat. Természetesen nagyon örvendetes, ha valaki megszereti a keleti rítust, ha görögkatolikus akar lenni, ha szeretne bekapcsolódni a szertartásainkba, az egyházi életünkbe. Ebben áll a missziós tevékenységünk - mely, valljuk meg, még eléggé gyengén működik - hogy rajtunk keresztül is minél többen tartozzanak Krisztus Egyházához. Azt azonban prozelitizmusnak nevezik, és elítéli az egyházunk, ha más egyházból, kivált, ha ugyanazon egyház más rítusából akarnánk átcsalogatni embereket. Ez nem célunk, és nem is hirdethetünk ilyet ezen a honlapon. Teljes nyitottsággal akarunk fogadni mindenkit, aki betér hozzánk, aki értékeli őseinktől kapott kincseinket. Legtöbb esetben - erre utaltam - nem szükséges a hivatalos rítusváltás. Ismerhetjük, szerethetjük, gyakorolhatjuk egymás rítusát e nélkül is.
Milyen komoly indok lehet a váltásra mégis? Például, amit említett: Ha valakinek valóban fontos, hogy "papírforma szerint" is ide tartozzon - éppen erről beszéltem - akkor megkaphatja az engedélyt hozzá. Nem jut eszembe más példa, nem is igen szeretnék ilyen módon ötleteket adni. Azt az egyes püspök atyák döntik el, hogy a kérés indokolt-e vagy sem.
Elmondhatom, hogy semmiféle "vegyüléstől" nem tartunk. Hogy a közösség befogad-e valakit vagy sem, az nem a papíron múlik, hanem elsősorban a vezető papon és a híveken. Reméljük, egyre több nyitott közösségünk lesz, amely befogadja a kereső fiatalokat és minden embert.

Hogy Odafönt mi és hogyan történik, azt nemigen tudjuk. Aki védőszentet kap, az egy személyes kapcsolattal többet kap, mellyel az Égiekhez kötődik. Elsősorban nekünk, földön küzdő embereknek számít ez. Mindenkinek van őrangyala, mindenkire gondot visel az Istenszülő, mindenkit végtelenül szeret a Teremtő. Aki nem kap védőszentet, annak a személyes imaélete egy kicsit szegényesebb talán, de föntről nem kap kevesebb kegyelmet emiatt.
Imádkozom Önért, kedves Julianna.

Kedves Tina!
Soraiból arra következtetek, hogy valóban őszintén kereső emberről beszél, aki már szinte a megtérés kapujában van. Azzal segíti őt, ha minél többet elmond neki az Istenről, az imádságról, a saját tapasztalatairól. A legtöbbet az őszinteséggel segíthetünk. Nyugodtan vallja be előtte, hogy Ön is keresőnek tartja magát, hogy vannak bizonytalanságai. Mondja el bátran a saját kérdéseit is, amelyekre még nem talált választ. Ezzel nem eltéríti, elriasztja, hanem még nagyobb odaadással való keresésre készteti az illetőt. Persze, jó, ha hozzásegíti egy pappal, vagy legalább a lelkiéletben tapasztaltabb emberrel való találkozásra is, de Ön is nagyon sokat segíthet neki ezzel az őszinteséggel. Keressék együtt az Urat!
S ne feledje, hogy egészen addig imádkozzon érte, amíg meg nem tér. Mondom, lehet, hogy már a küszöbön van.

Néhány egyéb hozzászólás is érkezett e kérdés kapcsán. Azokat a Fórumra helyeztük át.

Kedves Anna!
Minthogy nem lelki kérdésről van szó, továbbítottam a Szerkesztő válaszol rovatba.

Tisztelt Dr. K. János Úr!
Mivel lelki fórumon nekem címezte ezeket a kérdéseket, jobbára csak általános gondolatokat tudok megfogalmazni, de hiszem, hogy ezek a gondolatok összhangban vannak az Elöljáró atyák lelki, pedagógiai elképzeléseivel is.
Jogos az aggódó féltő szeretet, mellyel kispapjaink sorsát kíséri. Talán Ön is sejti, hogy a ?szóbeszédek? mögött sajnos Egyházunkban is gyakran áll félreértés, sokszorosan áttételesen hallott információ, féligazság vagy esetleg téves következtetés. Mindezt azért is írom, mert meglátásom szerint a kispapok elöljáróit és püspökeit ugyanez az aggódó szeretet, ugyanez az érdeklődés és őszinteség jellemzi.
Biztos vagyok abban, hogy a mostani elöljáró atyák is nagyon sokat tesznek annak érdekében, hogy a jelentkező tisztalelkű fiatalemberek hivatása és lelkesedése egyre erősödjön, helyes irányban fejlődjön. Ennek csupán egy része a teológiai oktatás, amely láthatóan szintén egyre magasabb szintre törekszik. Másik része a lelki nevelés, amelyre ugyanúgy nagy gondot fordítanak az elöljárók. Látnivaló ugyanakkor, hogy a kispapok egyre nagyobb szabadságot kapnak az előző évekhez képest. Erről lehet vitázni, hogy helyes-e. Van, aki azt mondja, szigorúbban kellene fogni őket, úgy, mint régen, van, aki pedig épp ellenkezőleg, nem tartja elegendőnek a fegyelem ilyen irányú lazítását. Szerintem nagyon jó az irány. E szabadságnak velejárója, hogy nagyobb felelősséget is kapnak a jelöltek abban, hogy az adott lehetőségeket hogyan használják ki.
A jó pap imádságos lelkületű, áldozatkész, őszinte, józan gondolkodású, vezetői képességekkel is rendelkező Istent, Egyházát és az embereket válogatás nélkül szerető férfi. Szűkszavúan csak ennyit szedtem össze, de még hosszasan lehetne sorolni a fontos tulajdonságokat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki jó pap legyen.
Én nem érzékelek drasztikus lépéseket. Fontos tudni, hogy a szemináriumból való (hosszabb-rövidebb időre történő vagy éppen véglegesnek tűnő) eltávozásnak ez elmúlt időszakban igen sokféle formája valósult meg, pontosan azzal a céllal, hogy a lehető legjobban szolgálja a minden döntés mögött meghúzódó egyetlen célt: az illető papnövendék hivatásának fejlődését, személyiségének érlelődését, a jó és boldog pappá válás folyamatát. Abban egészen bizonyos vagyok, hogy az elbocsátások elsősorban az érintett fiatalok érdekében történtek. Még azok esetében is, akiket végleg elküldtek a Szemináriumból. Az ember életében gyermekkorától fogva vannak nehéz helyzetek, kudarcok, megoldandó újabb és újabb helyzetek, feladatok. Ezek mindig sokat alakítanak a személyiségen. Egy iskolából való ideiglenes vagy végleges elbocsátás mindig nehéz (a tanárnak is!), de korántsem feldolgozhatatlan trauma egy egészséges embernek. Több oldalról kapott vélemény az, hogy a hozzánk jelentkező fiatalemberek szinte mindegyike jó környezetből, egészséges közösségből érkezik, ők maguk is egészséges személyiségek. Nem féltem őket a nehézségektől. Legfőképpen a hivatás tud megerősödni az ilyen próbatételek során, vagy esetleg tisztázódik, hogy mit is vár tőle Isten. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy mindannyian (püspökök, elöljárók, kispaptársak, családtagok, parókusok, lelkivezetők, mentálhigiénés szakemberek, hívek) ott álljunk e fiúk mellett akkor is, amikor távol kerülnek a Szemináriumtól. Én az elöljárókban komoly elkötelezettséget tapasztalok e téren is.
Azt én is tudom, hogy a második év után minden egyes diák helyzetét megvizsgálják, hogy folytassa-e a Szemináriumot vagy nem. Ilyenkor élesebben kerül elő a kérdés, hogy ki marad, és ki megy. Ezt a fiúk is tudják. A döntés az illetékes elöljárók, valamint a tanári kar véleményének megismerése után az adott papnövendék főpásztoráé. Ilyenkor mindent figyelembe vesznek: a tanulmányi eredményeket, a lelki hozzáállást, a közösségi életben való részvételt, az őszinte, nyílt magatartást, az illető személyi adottságait, illetve a mindezen szempontok alapján nyomon követhető fejlődést. Nyilván nagyon nehéz lehet minden egyes ilyen döntés, de érdemes bízni az elöljárókban, hogy a püspök atyákkal együtt az céljuk, hogy nagyon jó papokat neveljenek a jövő egyházának.

Bölcs dolog a gyónó részéről arra törekedni, hogyan segítse a gyóntatót a dolog megértésében. Persze, a saját érdekében is teszi, de végső soron a szentgyónás hatékonysága miatt, tehát igen dicséretes.
Ha előre tudható, hogy az idős pap bácsi csak elutasítással kezeli a világháló használatát, akkor szabad, sőt, ajánlatos ezt a részét elhallgatni, és az említett módon általánosabban megfogalmazni a bűnt: helytelen képeket, filmet néztem, elfecséreltem az időt haszontalan dolgokra, a saját munkámat emiatt elhanyagoltam. Ez nem a gyónás tartalmának az elhallgatása, ami minden esetben kerülendő, hanem valóban a gyóntató segítését szolgálja.
A virtuális világba való bekapcsolódás is elsősorban a haszontalansága miatt rossz. Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük lélektani romboló hatását, de az említett helyzetben erről szintén kár részletesen beszélni. Ahhoz már mélyebb lelki beszélgetés szükséges olyan lelki atyával, akivel ezt meg is lehet tenni.
Azt a gyónó már maga is megítélheti, ha a függésnek a jelei mutatkoznak. Sajnos nagyon hamar jelentkezhet ez a rendkívül káros hatás. A gyógyulás érdekében ezt is meg kell nevezni. Például így: Nem tudtam uralkodni magamon, nem bírtam abbahagyni a játékot, stb.
Ha esetleg a ?meg nem értő atya? azt követelné, hogy be se kapcsolja a számítógépet, s ezt valóban lehetetlennek tartja, akkor feltétlen beszélje meg ezt egy másik atyával. Ne a saját szakállára írja felül a pap bácsi tanácsát, hiszen az is lehet, hogy idős kora miatt nagyon és mélyen meglátja, hogy erre van szükség. De ha egy másik atya jobban átlátja ezt a kérdést, akkor rá lehet hagyatkozni. De ez veszélyes tanács a részemről, mert csakis a világháló viszonylagos újdonsága miatt mondhatom. Nem szabad arra építeni, hogy ha valamely atya nehéz dolgot kér, akkor inkább mástól kérek tanácsot. Mindenesetre ezek a helyzetek formálják, alakítják a gyónót is, egyre nagyobb felelősséget adva neki saját lelki életében.

Nincsen kifejezetten "görögkatolikus kereszt". A bizánci hagyományt követve általában a többszárú keresztet szoktuk használni, amelynek egyébként nagyon gazdag az ikonográfiája is. A keresztrefeszített Krisztus mellett megjelenik a Nap és a Hold képe, a háttérben Jeruzsálem falai, mely egyúttal mindig az Atyai házat is jelöli. Az Atya áldó, vagy áldozatot elfogadó keze. Krisztus két oldalán a szenvedés eszközei, lába alatt pedig legtöbbször egy koponya, amely Ádám koponyáját jelzi.
Ezen az ikonnal is ellátott kereszten fontos mind a három ág, az alsó a legrövidebb, amely ferde szárú. Himnuszköltészetünk is bekapcsolódik ebbe az ikonográfiába, mivel az egyik sztihiránk arról szól, hogy a kereszt mérleggé lett, amely egyeseket fölemel (pl. a jobb lator), mások számára viszont a halált jelenti - akik elutasítják.
Mivel Kárpátalján ez az alul ferde ágú kereszt sokak számára a pravoszláv egyház szimbóluma, a fájó és kegyetlen emléke miatt szeretnék kerülni ennek a használatát. Erre is tekintettel kell lennünk.
A bizánci hagyományhoz tartozik még az egyenlő szárú kereszt is, ezt is használhatjuk.

Íme, az ima:
Esedezünk még hozzád Urunk Istenünk! hallgasd meg imádságunk és könyörgésünk szavát, és könyörülj N. szolgáidon kegyelmeddel és irgalmasságoddal és teljesítsd minden jó kérelmeiket, és bocsásd meg minden szándékosan, vagy akaratlanul elkövetett vétkezéseiket, és add, hogy kedvesek legyenek imádságaik és irgalmas cselekedeteik a te Felséged királyi széke előtt, és oltalmazd őket minden látható és láthatatlan ellenségtől, minden incselkedéstől, bajtól, aggodalomtól és betegségtől, és adj nekik egészséget és hosszú életet. Mondjuk mindnyájan: Uram, hallgass meg minket és könyörülj.
Tekints kegyes szemekkel, emberszerető Uralkodó, N. szolgáidra, és hallgasd meg hittel felajánlott esedezéseinket, mert magad mondád: mindent, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meg lesz nektek; és ismét: kérjétek és adatik nektek. Azért mi is, bár méltatlanok, bízva irgalmadban, kérünk téged, add a te kegyelmedet N. szolgáidnak, és teljesítsd jó kívánságaikat, és őrizd napjaikat békés, csendes, egészséges, és hosszú életben. Mondjuk mindnyájan: Gyorsan hallgass meg minket és kegyesen könyörülj.

A bűn sohasem áll magában. Mindig társulnak hozzá más bűnök is, illetve állandóan körüveszik különböző kísértések. Csak a bűnnel viaskodni reménytelen vállalkozás. Nem is ez a dolgunk.
A bűnnel szembeni elsődleges feladatunk az Istennel való kapcsolatunk, a hit- és imaélet erősítése. Tegye rendszeressé az imaéletét, a szentírásolvasást, a szentségi életet.
A napi lelkiismeretvizsgálatának fontos eleme legyen, hogy mennyire szolgál másokat. Az érzékiség bűne ugyanis sok esetben a hamis önszeretetnek, a szeretethiány torz pótlásának az eredménye. Ha arra figyel jobban, hogy hol, hogyan tud segíteni másokon, akkor egyre inkább elterelődik a figyelme arról, hogyan okozzon testi örömöt saját magának.
Az a "fura érzés" akkor jelenik meg, ha volt előzménye (egyéb kísértésekben való gyöngeség), illetve amikor a figyelem elterelődött az Istenről. Persze, ezek is összefüggenek.
Le kell kötnie magát más dolgokkal, összeszedetten figyelni valami egészen másra. Nem feltétlenül jámbor dologra gondolok, hanem ami legalább annyira erőteljes lehet, mint a test követelő kívánsága (egy barát felhívása, felkeresése, erőteljes sport, vagy bármi egyéb, merőben más tevékenység, mint amit akkor tett, amikor elhatalmasodott a testi vágy).
A szentek is megkínlódtak ezzel. Szent Ferenc a hóba vetette magát ilyenkor, vagy egy tüskés bokorba. Ha ilyesmire mi képtelenek lennénk is, meg kell próbálnunk hasonló elszántsággal küzdeni ezzel a kísértéssel.