Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Érdeklődni szeretnék, hogy a görög katolikus egyházban szoktak-e Szent Jakab-Lturgiát végezni? Köszönettel és üdvözlettel: Miklós
Túlzást azt mondani, hogy szoktak, de van egy-két templom, ahol elvégzik/elvégezték.
Tisztelt Lelkiatya!
Név nélkül érdeklődött valaki az egyházi házasság érvénytelenítéséről és Ön azt válaszolta egy indoknak: " Például, ha valaki nem veszi komolyan a sírig tartó hűséget" - konkrétan ez mit jelent? Arra az esetre is vonatkozik, ha a másik fél élettársi kapcsolatban él és gyereke is van? Ez már egy indok?
Előre is köszönöm a részletesebb kifejtését: Margit
Ha az egyik fél élettársi kapcsolatban él, de aztán ezt megszakítva komoly szándékkal házasságot kíván kötni, akkor a korábbi élete nem befolyásolja a házasságkötésének lehetőségét. Önmagában azt sem jelenti, hogy nem gondolja komolyan a házasságot, hiszen, bár volt kapcsolata, de azt nem akarta egyházilag rendezni, viszont egy új kapcsolatban - esetleg megtért, megváltoztatta az életét - már komolyan veszi azt. Az előélete tehát nem teszi érvénytelenné a helyes szándékkal megkötött házasságot.
Akkor érvénytelen a kötelék, ha a szándék - pontosabban annak hiánya - kifejezetten a házasság lényégre vonatkozik. Ha például kizárja a gyermek születésének esélyét, és ezt nem tárja föl a társának, eltitkolja. Ha nem veszi komolyan, hogy egész életre szóló kötelékbe lép. Ha lényegi dolgot eltitkol az életéből (valamilyen szenvedély, betegség). Ezek azok az okok, amelyek kérdésessé tehetik a házasságkötés valódiságát.
Kedves Lelkiatya!
Egy-két évre kikerültem külföldre. Egy katolikus közösséget is találtam a közeli városban, ahová vasárnaponként járhatok szentmisére (sajnos a görögkatolikus ünnepnapokon este nincs szertartás, reggel meg munka miatt nem tudok elszabadulni).
Otthon havonta, kéthavonta jártam gyónni, itt viszont nem ismerem még annyira a nyelvet, hogy el tudjak menni a helyi plébánoshoz.
Ha őszintén megbánom a kisebb bűneimet, akkor ugye nincs akadálya a szentáldozásnak?
Természetesen, nyugodtan részesülhet az Eucharisztiában, ha előtte bánbánatot tart. Ugyanakkor érdemes keresnie is a lehetőséget, hogy meggyónhasson. Például Franciaországban, Dijon mellett van egy bizánci szertartású katolikus kármelita közösség, ahol él egy magyar nővér, sőt, még magyarul beszélő pap is van.
Ezen a címen keresztül elérhetők: http://saintelie.perso.neuf.fr/index_hu.html
Tisztelt Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni, hogy Eckhart mester, eredetileg Domonkos-rendi szerzetes művei tényleg tévtanítások? Hogyan viszonyul hozzá a katolikus (főleg a római) egyház? Valahol azt olvastam, hogy agnosztikusnak tartják, és azt nem fogadja el a Római Katolikus egyház.
A válaszát előre is köszönöm szépen!
Eckhart mestert agnosztikusnak mondani roppant leegyszerűsítés. Isten megismerhetetlenségéről írt ugyan, de nem a megközelíthetetlenségéről. A keleti atyák is alkalmazták az u.n. apofatikus teológiáját amely szerint csak azt lehet állítani, hogy mi nem Isten, mert minden Róla való pozitív állításunk a szavak esetlegessége miatt elégtelen rá. XXII. János pápa elítélte tanításának 17 tételét, további 11 pontját pedig merésznek és gyanúsnak, de magyarázatokkal taníthatónak nyilvánította. Ma egyre világosabb, hogy Eckhart mester tanítása nem áll szemben a katolikus egyház tanításával, inkább csak merész és költői megfogalmazások voltak szokatlanok a kortársai számára.
Kedves lelkiatya!
Mit tehetnék, hogy megszabaduljak az öngyilkossági késztetéstől? Már meggyóntam, többször is. Néha jobb, de többnyire visszaesem, és úgy látom, egyre konkrétabb formát ölt. Mindig jobban és jobban szeretnék elmenni, befejezni az életet. Úgy érzem, hiábavaló és értelmetlen az életem. Egyre konkrétabb terveim vannak, már azt is elterveztem, hogy lehet úgy megcsinálni, hogy ne tudjanak megmenteni. Mégis félek. Félek, hogy mi lesz utána. De élni már nem akarok, szörnyű ez a kettősség. Nem segít az ima sem. Azt hiszem, feladom.
Ha csupán azt szeretné elérni, hogy ettől a gondolattól megszabaduljon, akkor ez aligha fog menni. Minél jobban próbál hadakozni ellene, annál többet foglalkozik magával a gondolattal, annál inkább beássa magát a gondolatai sorába.
Mit tegyen, tehát? Keressen új célt, új értelmet az életének! Ha továbbra is csak teng-leng, akkor félő, nem lesz, ami eltérítse ettől a szörnyűségtől. Azért kell annak nevezni, mert akinek élete utolsó tette egy gyilkosság, azt nem tudom, mi menti meg az örök kárhozattól. Ezt tehát felejtse el! Mégpedig azzal, hogy elkezd másokkal törődni és foglalkozni. Keressen olyan rászoruló személyt vagy személyeket, akiket vagy anyagilag, vagy saját tetteivel segíthet. Imádkozzon értük, s tevékenyen segítse is őket ezzel-azzal. Ne önmagával foglalkozzon, hanem mindig másokkal. Akkor a Mennyei Atya fog tudni végre Önről gondoskodni, és egészen új felfedezéseket fog tenni az életében.
Kedves Lelkiatya!
Egy barátnőm Halloween partira hivott. Úgy tudom a Halloween keresztény embernek nem elfogadható. Mi a jó döntés? Ha nem megyek el., megbántom a barátnőmet, ha elmegyek, akkor úgy érzem a kereszténységhez nem vagyok hűséges. Vagy menjek el és tekintsem játéknak az egészet?
Az biztos, hogy igen káros az emberek gondolkodására ez az ártatlannak tűnő játék, amerikai szokás. Jobb lenne nem elmennie. De ha mégis úgy érzi, a barátai számítanak az Ön jelenlétére, akkor elmehet. Mégis közölje velük, hogy ez az egész nem egy épületes dolog. Nem tudom, melyik érvvel tud hatni jobban a barátaira: azzal, hogy ez, éppen november elejére téve a halottaink iránti tisztelet kifordítása, vagy azzal, hogy nekünk, magyaroknak egyáltalán nem kellene követnünk és ápolnunk ezt a gyökértelen szokást.
DJK!
A gör.kat. papok közül ki hordhatnak keresztet? Köszönöm a választ!
Azok, akik arra a püspöktől engedélyt és felhatalmazást kapnak. Természetesen ez az előírás a liturgikus ruhákhoz tartozó liturgikus keresztre vonatkozik. Mert, hogy ezen kívül ki mit hord a nyakában, abba a püspök nem szól bele.
Tisztelt lelki atya!
Az szeretném megtudni,hogy a közömbösség súlyos bűn-e!
Legalábbis nagyon mérgező. Nem tűnik súlyosnak, hiszen nem érzékelhető benne mások bántása, de olyan magatartás, amely alattomosan eltávolít az emberektől, s előbb-utóbb az Istentől is. Ezért nagy erővel kerülni kell.
Kedves lelkiatya!
Kérem, ha tud, segítsen!
Egyedülálló, középkorú nő vagyok. Nem tervezett, nem kívánt gyerekként születtem, igazán nem is anyám, hanem apám volt az, aki a megtartásom mellett volt, ha már megfogantam. Anyám szerintem elvetetett volna, de talán gyáva is volt az abortuszhoz, meg apám rábeszélte. De nagy örömmel senki sem várt rám. Különösebb vallási nevelést nem kaptam, inkább szokásból voltam pl. első áldozó, mély hite a szüleimnek sem volt, úgy érzem.
Fiatalon átlagos életet éltem, és ebbe sajnos egy abortusz is beletartozott. Akkor eszembe sem jutottak a most sokszor hallott szempontok, én nem voltam anya, csak egy peches lány. Anyának lenni, az valami más. Könnyen megoldható problémának tekintettem, bosszúságnak, mint egy kisebb betegséget, mint ahogy az is volt. Szomorúságot egy pillanatig sem éreztem. Bűnös kapcsolatból lett a terhesség, nem lehetett megtartani, de nekem soha nem is jutott eszembe, hogy gyerekem legyen, nem vágytam rá már kislányként sem. Ma sem bánom, hogy nincs gyerekem, én soha nem voltam alkalmas anyának. És most is úgy érzem, hogy az én fajtámat nem kéne szaporítani. Ha annak idején elvetettek volna, mindenki boldogabb lenne, én is. És tudom, hogy amit tettem, bűn, belátom, meg is gyóntam, de mit tehetnék, hogy igazi bűnbánatot érezzek ezzel kapcsolatban? Én nagyon-nagyon rossz anya lettem volna, és most sem hiányzik az életemből a gyerek, még egy kisbaba láttán sem tudok meghatódni. Miféle sorsa lett volna annak a gyereknek, ha megszületik? Miféle anya lettem volna én, aki nem szeretem a gyerekeket? Ugyanakkor azt érzem, hogy legalább jobban vigyázhattam volna, az mégis kisebb bűn lenne.
Lelkiatya, miért vagyok én ilyen selejtes nő? Miért nem tudtam soha elfogadni azt, amit minden nő, az anyaságot miért nem tudom én szépnek látni? Számomra a saját életem sem ajándék, hanem terhes kötelezettség, amire rákényszerítettek. Miért nem tudom megbánni az abortuszt úgy, ahogy kellene? Egyáltalán miért kellett engem megszülni? Miért nem tudok én olyan nő lenni, mint mások? Már jó lenne az egész életet befejezni.
Bocsásson meg nekem, hogy önre zúdítottam az összes nyomorúságos gondolatomat, és még hosszú lére is eresztettem.
Kedves Húgom!
Bár saját életének értelmét kérdőjelezi meg, mégis ez a levél egyelőre inkább az elkövetett bűnéről szól. Pedig az már valóban a múlté. Ha megbánta és meggyónta, akkor nyugodt lehet, hogy az Isten kezébe került, s nincs mi egyebet tennie vele. Inkább most kezdi fölfogni egyre mélyebben, hogy amit tett, az egyáltalán nem csupán egy kis műtét, hanem egy emberi élet kioltása volt. Sajnos ezt mind a mai napig elhallgatják az érintett édesanyák előtt, pedig előbb vagy utóbb ennek súlya jelentkezik az életükben. Ön most ezt éli át. Hangsúlyozom, nem arra van szükség, hogy igazi bűnbánatot érezzen ezzel kapcsolatban. Hanem, hogy fölismerje, hogy ezt a sebet már az Úr meggyógyította, nem kell újra feltépnie. Ha valamit mégis szeretne tenni, akkor a következőt javaslom. Fogadjon örökbe egy gyermeket. Nem valóságosan, ezt nem is tanácsolnám - ne rémüljön meg az ötlettől -, hanem jelképesen. Keressen fel egy gyermekotthont, vagy például Csaba testvért, és ajánlja fel, hogy egy gyermek javára minden hónapban valamekkora összeget eljuttat. Lehet ez teljesen jelképes is, mindössze néhány ezer forint. Azt sem kell, hogy ismerje ezt a gyermeket. Persze, jó, ha legalább a keresztnevét tudja. Ez a meghozott áldozat némileg enyhíteni fogja az önmardosását, ugyanakkor értelmet és célt is ad az életének, amelyet most, sajnos, nem szeret. Pedig nagy kincs, nagy dolgokat lehet még végbevinni benne. De ha ennyit tesz, hogy hosszú időn át vállalja ezt a táv-örökbefogadást, akkor már nem él hiába.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném tudni, hogy miért van az, hogy ha egész héten nyugodt vagyok és nem foglalkozok a problémáimmal, a barátaim elfelejtetik azokat, de hétvégén kitör belőlem az állat, ideges vagyok mert nem tudom az életem úgy élni ahogy én szeretném, mert még nem sikerült az irásbeli nyelvvizsgám és az a baj, hogy másnak elsőre megvan, és én minden nyáron és tanévközben tanulok rá. Mindenki azzal jön hogy, nagyon sajnálom, legközelebb sikerül és még szélesen mosolyognak. Tudom, hogy biztatnak, de már nagyon unalmas. Minden nap imádkozom érte, hogy vége legyen ennek az egész "sajnálkozósdinak". Elküldjem őket "melegebb éghajlatokra"? Mit tehetnék?
Hadd igazítsam ki: az semmiképpen sem baj, ha másnak elsőre megvan a nyelvvizsgája. Ennek örülni kell. Javaslom, hogy lelke gyógyulása érdekében vegyen erőt önmagán, és örüljön azokkal együtt, akik már megszerezték. Ha ezt nem teszi, akkor nem csak a nyelvvizsga, de egész életében szinte minden ehhez hasonló dolog harcot, versengést fog Önben kelteni. Így sohasem lesz boldog. Akarjon örülni mások örömének! Ha ez nehéznek, netán lehetetlennek tűnik, azt javaslom, mindig adjon hálát a Jóistennek, ha valakinek az örömét látja. Még ha nem is érez közben valami emberbaráti érzést, de az imádsággal már megtette az első lépést.
Hét közben a barátokkal való együttlét, a munka egy ideig feledteti Önnel ezt a belső elégedetlenséget, de hétvégén, amikor kicsit többet van egyedül, akkor újra előtör. Ez azért is van, mert nem szereti a saját társaságát, vagyis saját magát. Ezért elégedetlen nem csak önmagával, de még a Jóistennel is. Fordítsa meg a dolgot! Vegye számba, hogy mennyi mindent kapott Tőle, ezeket köszönje meg, ne is csak egyszer! Emellett kérheti azt is, hogy segítsen az Úr megtanulni ezt az örömöt, mások örömével osztozni. Meglátja, ha megteszi ezeket a lépéseket, a tanulás is jobban fog menni, s ha netán még néhányszor neki kell futni ennek a vizsgának, az sem fogja már annyira letörni.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Az lenne a kérdésem, hogy mi kell ahhoz, hogy egy egyházmegye egyházmegye legyen? Konkrétabban, mi szükséges ahhoz, hogy a Miskolci Apostoli Exarchátus egyházmegye legyen? Püspöke van már.
Amikor Atanáz atyát püspökké szentelték, több helyen lehetett olvasni a médiában arról, hogy ez az előjele lehet annak, hogy egyszer egyházmegyei rangra emelkedjen az Exarchátus.
Ezt egyébként kérvényezni kell a Vatikántól, vagy a Szentatya magától hoz ilyen döntéseket?
Köszönöm!
Igen, valóban arra kaptunk biztatást, hogy a Miskolci Exarchátus idővel egyházmegyévé is lehet. Ehhez több évnek kell eltelnie, amely idő alatt bebizonyosodik, hogy az exarchátus életképes, fejlődik, kiépül a szükséges intézményrendszere. Valójában ezek a lépések már meg is történtek illetve folyamatban vannak. Nincs megszabva, hogy pontosan hány évnek kell eltelnie. Vannak az egyházban olyan exarchátusok, amelyek évszázadokon át azok is maradtak, leginkább kicsiny méretük miatt. Nem maga a pápa felügyeli ezeket a kérdéseket, hanem különböző kongregációk. A magyar görögkatolikusok ügyeivel a Keleti Kongregáció foglalkozik, amelynek vezetői jól ismerik a magyar helyzetet. Ha elérkezettnek látják az időt, akkor javasolni fogják a pápának ezt a lépést.
Tisztelt Lelkiatya!
Korábban írtam már ide (r. katolikus) felnőtt keresztséggel kapcsolatban.
Azóta megtettem egy lépést: felkértem az adott személyeket keresztszülőknek.
Meglepődtem azon, hogy milyen lelkesen és örömmel fogadták el.
Nagyon meghatódtam, bevallom, örömkönnyek szöktek a szemembe. :)
Amióta ez megtörtént sokkal boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam: talán azért, mert most már van két olyan személy az életemben, akiről tudom, hogy valóban hívők, a mindennapokban is megélik a hitüket, és bármikor fordulhatok hozzájuk, és ami nagyon fontos - teljes mértékben képes vagyok bennük megbízni, és ez kölcsönös.
Ezt megemlítettem egy magát hívőnek mondó ismerősömnek, akinek a válasza megdöbbentett.
Ugyanis azt fejezte ki, hogy nem volna szabad ennyire örülni egy embernek (keresztszülőknek ez esetben), hiszen nem Istenek ők.
Én mégis úgy érzem, hogy ők bizonyos értelemben - tudva, hogy "csak" emberek - egyfajta kötelékek számomra Isten és Jézus felé.
Hiszen magam nem egy hívő családból származom, és most jutottam el oda, hogy felnőttként igenis felvegyem majd a keresztséget.
Nekem talán azért is ennyire jelentős, hogy van személyes kapcsolatom ilyen emberekkel. Számomra sokat jelent ez a keresztszülő - keresztgyerek kapcsolat. Számomra ez nemcsak formalitás, hanem érzések is vannak benne, olyan, mintha új édesszülőket is kaptam volna bennük. :)
Tényleg én túlzom el ezt örömmel, és talán tudatlanul is hibát követnék el? (Én magam nem gondolom így, hiszen Isten és Jézus után teszem őket és nem helyettesükként!) Miért "baj" az, ha ennyire örülök, hogy lesznek keresztszüleim?
Köszönöm szépen a Válaszát!
Megható, amit ír, és biztosíthatom, hogy nincsen rossz úton.
A keresztszülők megtalálása és a velük való szeretetteli kapcsolat természetesen önmagában is joggal jelent nagy örömet. De minden bizonnyal az, amit most Ön átél, nem csupán két személy iránti embertársi vonzalom, hanem belevegyül annak a természetfölötti örömnek is az íze, amit már a keresztségre való felkészülés is jelent az Ön számára. Már most sejti, hogy micsoda boldogság együtt élni az Úrral. Nem nagyon hiszem, hogy irányt vagy hőfokot tévesztett volna azzal, hogy fontossá váltak a számára ezek a személyek. Arra, természetesen, továbbra is ügyeljen, hogy valóban egyedül Isten legyen Önnek a legelső, a legfontosabb. Bizonyos szempontból külön is kell választania ezt a keresztszülők iránti szeretetet és bizalmat attól, ami most épül a lelkében az Isten felé. Nehogy a keresztség csupán érzelmi töltést jelentsen, amiben később könnyen csalódhat is, hiszen ennek veszélye nálunk, embereknél sajnos elkerülhetetlen. Sok kegyelmet a további lépésekhez!
Kedves Lelkiatya!
Koszonom a valaszat. A Jo Isten aldja meg a segitsegert amit nyujt, nagyon sokat jelent.
Amikor irtam onnek nagyon el voltam keseredve es azt hiszem, h egy nagy kisertesben volt reszem.
A szavai radobbentettek, hogy rossz az Isten kepem. Valasos voltam es nem hivo. De azota is keresem a Jo Istent, es erzem, hogy munkalkodik a lelkemben, hogy segit nekem. Nagyon sokszor megtapasztaltam az O josagat es gondoskodasat az eletemben.
Meg volna egy kerdesem. Van egy nagyon kedves ismeros par, ahol a ferfi alzheimer korban szenved. Nagyon kedves emberek. Nincsen gyerekuk csak ok vannak ketten egymasnak. A felesege azt mesete nekem, h a ferje egyszer megcsalta egy masik novel. Nagyon megbanta es a feleseg visszafogadta. De szerinte valami tortent akkor, arra gyanakszik, hogy az a no megatkozta, mert az eset utan roviddel kezdodtek az elso tunetei. En nem tudom, hogy mit gondoljak, de nagyon szeretnek segiteni nekik.
Egy karizmatikus csoportnak a vezetoje, aki altal a mi Menyei atyank nagyon sok embert meggyogyitott sokat imadkozott erte, de nem tapasztalunk semmi javulast.
A felesege es en imadkozunk erte es hisszuk, hogy a Jo Isten szereti ot annyira, hogy meggyogyitja.
On szerint hogy imadkozzunk erte? Tudom, hittel kell, de van meg valami amit megtehetnenk? Kerjuk a szentek segitseget, bojtoljunk. Mit tegyunk?
Vagy fogadjuk el azt, hogy beteg?
Koszonettel,
Edith
Kedves Edit!
A hittel való imádság nem azt jelenti, hogy szilárd a meggyőződésem, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Még ha böjtölök vagy egyéb áldozatokat hozok is, azok sem teszik az akaraterőmet hívő imádsággá. Ilyenkor ugyanis csak az akaraterőmet próbálom latba vetni. A Jóisten nem azért engedi meg a betegségeket, hogy utána mi visszaimádkozzuk az illetőt az eredeti állapotába. Sokszor megvan az értelme egy-egy betegségnek is. Például lelkibb emberré, mélyebben látóvá tesz bennünket. Azt is el tudom képzelni, hogy az említett kedves házaspár kapcsolatának most éppen erre a súlyos betegségre van szüksége ahhoz, hogy igazán helyreálljon, vagy inkább még inkább elmélyüljön közöttük a kölcsönös szeretet.
Természetesen szabad kérni, bármit az Úrtól, hiszen buzdított is rá, de a jó imádság eredménye sohasem lehet csalódás. Akkor az imádkozóban volt a hiba. A jó imádság során egyre jobban ráhangolódik a lelkünk az Isten akaratára, és egyre világosabban látjuk, hogy mi az Ő szándéka az adott nehézséggel.
Kedves Lelkiatya!
Olvastam a Szent Öregek könyvében, hogy volt eunuk remete,(ha jol emlékszem Jézus is beszélt erröl), szerzetes is lehet eunuk, vagy csak remete ? Feltétel a tökéletes "egészség" ? Ma mi az egyhaz (római és görög) álláspontja erről a dologról?
Köszönettel
S.
Az csak egészen rendkívüli eset lehetett, hogy férfiasságától megfosztott ember legyen szerzetes. Ez a mai egyházjog és gyakorlat szerint elképzelhetetlen lenne. Kivételek, persze, mindig vannak.
Remete pedig csak az lehet az egyház jóváhagyásával, aki valamelyik szerzetesi közösséghez tartozik, és annak elöljárója engedélyezte, hogy a testvér egy időre vagy véglegesen elvonult életet éljen.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, ha valaki elválik polgárilag, de egyházilag nem, és nem él férfival, akkor áldozhat és gyónhat?
Olvastam az egyik levélben, hogy az egyházi házasság felülvizsgálható? Nekem olyan problémám van, hogy a férjemmel kapcsolatban dolgok csak az esküvő után derült ki. Templomi esküvőnkön tett ígéretet, ( Ő református) nem gondolta komolyan. ( Azt hogy majd a gyermekünket katolikus szellemben neveljük. Arra hivatkozik, hogy ö ezt ne tudta, hogy így kell.) Így van esélyünk felbontani a házasságot egyházilag is? Ezekre az okokra lehet hivatkozni?
Előre is nagyon köszönöm a válaszát!
Ha valaki nem él a házastársával, esetleg polgárilag is elváltak, az a mai egyházi törvények szerint nincs eltiltva a bűnbánat és az Eucharisztia szentségétől. Természetesen csak akkor, ha nem él együtt valaki mással.
A házasságkötéskor tett ígéretek meg nem tartása még nem teszi magát a házasságot érvénytelenné. Azok a tényezők tehetik azzá, amelyek a házasság lényegére irányulnak. Például, ha valaki nem veszi komolyan a sírig tartó hűséget, ha valaki elzárkózik a gyermekáldástól, de azt letagadja, stb. Tehát kifejezetten a házasság lényegére vonatkozó ígéretek azok, amelyek közvetlenül érintik a házasság érvényességét.
