Kedves Lelkiatya!
Nagyon el vagyok keseredve és ezeket nem merem meggyónni. Már ott tartok (ez a folyamat többé-kevésbé 2010 óta tart), hogy folyamatosan veszítem el a barátaimat, szűnnek meg a kapcsolataim, ma kijövet a templomból a keresztanyám is rám támadt és a szüleim sem értik, hogy "mitől bolondult meg ennyire", én hiába faggattam, hogy mivel bántottam így meg, nem derült ki. Aztán jött a következő "hideg zuhany", a férfinak az anyja (annak a férfinak akit szeretek és akivel hosszú távú terveim voltak, mindketten már 40 évesek vagyunk, ez egy későn jött szerelem!) írt nekem egy olyan levelet, hogy nem is találok szavakat, mindennek elhordott, szerinte én vagyok a legegocentrikusabb lény a világon stb. stb. és nem csoda, hogy engem mindenki utál, mindenki kerül és van bennem valami amitől az emberek irtóznak.Ha ez igaz akkor ez szörnyű! Én próbálok mindent megtenni, de úgy érzem, hogy "minden ellenem dolgozik" és már azt sem érdemlem meg, hogy éljek. A legjobb az lenne ha tényleg meghalnék, de nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Valóságos irtózat fog el attól, hogy a túlvilágon majd mindenkivel találkoznom kell és mindenkinek a szemébe kell néznem, akit valaha is ismertem az életben. Hogy van ez? Valóban senki sem tudja, de logikusan következik, hogy ha van örök élet, akkor én az összes rokonomat, barátaimat, ismerőseimet fel fogom ott ismerni, ott fognak "nézni" és ez mindennél rosszabb számomra. Lehet, hogy a kárhozat útján haladok??? Gondoltam, hogy végzek magammal, mert minden elmúlt az életemben ami szép és jó és kellemes volt. Ez lesz Isten legszörnyűbb büntetése és ez elől nem tudok majd kibújni érzem. Van egy betegségem is, amit most vettek észre és könnyen lehet az orvosok szerint, hogy halálos. Az igazság az, hogy "ez kapóra jött", mert már tényleg nem akarok élni és még az is lehet, hogy végzek magammal. (A környezetemben beképzelt embernek tartanak, aki mindent mindenkinél jobban tud, holott ez nem igaz. Lehet, hogy más képet mutatok magamról, mint amilyen vagyok. Most főleg külföldiekkel voltam együtt, a barátaim többsége is külföldi, ez következhet a nyelv hiányosságaiból is, nem tudom. De apám szerint alul értékelem magam és a képességeimet is. Ha két idegennyelvet is viszonylag folyékonyan beszélek, az azért mégsem olyan, mintha magyarul beszélnék, nem tudom. A gesztusok, mozdulatok jelentése is más külföldön, mint nálunk. Az az igazság, hogy egyre rosszabbul érzem magam itt a földön, mind lelkileg és mind fizikailag. Szeretnék örökre eltűnni, megszűnni létezni, mintha sosem éltem volna. Ez hogyan lehetséges? Van-e Istennek ilyenforma büntetése számomra?
(Még valami: a katolikus mellett egy orosz templomba is járok és ott a többség nagyon kedves velem és elfogad, annak ellenére, hogy katolikus vagyok. Egy darabig jártam Önökhöz is, de ott már nincs semmi kapcsolatom. A bizánci Liturgia valóban gyönyürű, csak ne lenne ilyen az életem és nem merek gyónni se ilyen állapotban, lehet, hogy nincs is értelme, mert úgyis a kárhozat útján haladok....Isten is követ dob és az emberek nagy része is, már akik közelről ismernek...)
Elnézést e hosszú levélért, remélem, hogy nem fárasztottam.
Köszönöm! Maci
Kedves Maci!
Ha semmi más nem is, egy valami egészen bizonyos: az Isten szereti Önt, és ezt minden módon akarja is önnek értésére adni, tapasztalhatóvá tenni. Aki úgy érzi, hogy sehonnan sem kap szeretetet, annak mélyebbre kell néznie, mert nem jó helyen keresi azt. Sokszor csalódunk az emberekben, de legtöbbször ilyenkor a magunk elvárásait, belső elégedetlenségét vetítjük ki rájuk. Senkit sem hibáztathatunk a saját sorsunk miatt. Ezt Ön nem is teszi a levelében, mégis félő, hogy ha nem talál örömöt és szeretetet ebben a világban, akkor tudat alatt mégis igen erős vád él Önben mások felé.
Nehéz volna tanácsot adni, hogy hogyan gyógyuljon ebből az érzelmi helyzetéből. Érdemes viszont erre az egyetlen biztos dologra figyelni és összpontosítani: hogy Isten szereti Önt. Ezt a tudatot erősítse önmagában, ebből próbálja újra értelmezni az egész életét, a céljait! Sohase a múlton töprengjen, rágódjon, hanem mindig azt keresse, hogy Ön hogyan tud szeretetet adni. Ha nem sikerül elsőre, úgy értem, visszautasításra talál, ez ne keserítse. Eleinte lehet, hogy nem találja meg a helyes módját ennek a szeretet-adásnak. De ha kitart, ha kéri hozzá a Szentlélek kegyelmét, akkor idővel menni fog. Ne önmagával törődjön, hogy mi lesz vele, hanem másokkal, hogy hogyan segíthet rajtuk. Ez a módja annak, hogy a földi pokol átalakuljon, akár földi mennyországgá.
Megsemmisülni nem lehet. Az a kárhozat, hogy a személy odaát is örökké él, de ahelyett, hogy örök boldogságban lenne, iszonyú keserűség, gyűlölet és vádaskodás gyötri egy örök életen át. Senki nem sem kívánom.
Javaslom, hogy gyónjon meg minél hamarabb. Miért hordozná tovább lelkében ezeket a nehéz terheket?
Kedves Lelkiatya!
Most kaptam ezt az üzenetet és szeretnék tanácsot kérni Öntől, mert én is találtam itthon ilyen műanyag rózsafüzért. Kérem írja meg a véleményét erről a témáról a videó megnézése után. Előre is nagyon köszönöm: András
"Kedves Testvérek!
Továbbküldök nektek egy linket, amit mi is most kaptunk, és fontosnak tartom, hogy tudjunk róla:
Vannak sátánisták által gyártott rózsafüzérek, amelyeket előszeretettel nagy rendezvényeken, kegyhelyeken ingyen osztogatnak, pl. az ifjúsági világtalálkozó hátizsákjában is volt, amit Madridban osztogattak!
Jellegzetességük: műanyagból vannak, kék, rózsaszín, világító, kínai gyártású, a kereszt négy szélén ötszög, Pentagon található, belül egy nappal. Ez a szabadkőművesek jele. Nincs INRI tábla, a kereszt mögött egy kígyó kúszik, melynek feje Jézus feje mellett van, mely a sátán jele. Van olyan rózsafüzér is, ahol a kereszt szélén sátánfejek vannak.
Az alábbi videó segít felismerni ezt a fajta rózsafüzért. Ha találunk ilyet otthonunkban, semmisítsük meg, semmiképp se használjuk. Használjuk régi szentolvasónkat vagy vegyünk másikat kegyszer- árusnál és áldassuk meg egy papnál. Ne feledjük, hogy a rózsafüzér, egyik leghatékonyabb fegyverünk, melyet a Gonosz megpróbál hatástalanítani, az imádságában pedig zavart kelteni!
http://www.karizmatikus.hu/noha/neznivalo/2356-baljos-rozsafuezerek"
Ostobaság!
Az igaz, hogy jobb nemes anyagú rózsafüzért használni, mintsem hitvány műanyagot, de az is igaz, hogy bármivel lehet imádkozni. Sajnos, sokan készítenek gagyi kegytárgyakat pusztán üzleti érdekből. Ez sem helyes. Mégis, mindent föl lehet használni az imádságra. (Katonakorunkban megtanítottuk egymást a gépfegyver 10 apró nyílását használni az imádság számolására.) Teljesen téves magatartás, ha valaki a hit nevében fölösleges félelmeket akar az emberek lelkében elültetni. Az is biztos, hogy Jézus nem üzent ilyen butaságokat, mint amiről az említett látnok beszámol.
mit tegyek ha valamit elakarok mondani de félek a következményétől
A félelem sohasem jó tanácsadó. Azt kell megfontolnia, hogy Isten kéri-e Öntől ezt a lépést, vagy pedig saját feje szerint jutott eszébe csupán. Ha Ő kéri, akkor megadja hozzá az erőt is. Kérje hát! Ám még előtte is imádkozzon, hogy tisztán tudjon látni a dolog eldöntésében.
Kedves Atya!
Nehéz dolog az, amiről most szeretnék beszélni. Én tavaly nyáron, nyár elején kaptam egy hivatást az Úrtól. A Békére hívott. Ezt számomra nem volt nehéz elfogadni, bár a megvalósítása nem könnyű. Valamint egy csomó más kérdést is felvet, hogy pl. Milyen békéről van szó? vagy h ennek a békének meddig kell tartania? mármint önmagamban kell megvalósítanom csak, vagy nagyobb területen, pl családban? De igazából nem is erről akkarok beszélni, hanem arról, h én tavaly nyár végén kaptam egy másik hivatást is. Egy nagyon nehéz hivatást, amit jobb ha nem nevezek nevén. Erre nagyon nehezen mondtam igent. Ennek több oka volt. Egyrészt féltem, nagyon féltem, hogy mi lesz egyrészt velem, másrészt mi lesz a családommal, az egyházközségemmel, a barátaimmal, tehát mindenkivel aki ismer. Hogy fogják fogadnia hírt, illetve hogy fogják feldolgozni. Nagyon sok kétségem volt, de sokat imádkoztam, és akármennyire emberileg nemet mondtam volna, és ha a józan eszemre hallgatok nemet mondok, de hívőként nem tudtam megtenni. Mert ahogy Mária is igent tudott mondani, nem csak Jézusra, hanem a teljes bizonytalanságra, hisz tudjuk a zsidók halállal büntették a házasságtöröket; vagy úgy mint Jézus a Getszemáni kertben igent mondott az Atya akaratára; nekem is igent kellett mondanom, mert különben a hitemmel hasonlottam volna meg. Viszont a félelmem nem szűnt meg, mármint én már nem félek annyira a feladattól, de nagyon féltem a körülöttem lévőket, félek, hogy emiatt Istent fogják vádolni. Sokszor kétségeim támadnak, és agyon nehéz megmaradni az igenem mellett. És úgy érzem, hogy a lelki békémet teljesen elvesztettem. Nem tudom mit tehetnék. Önnek mi a véleménye? Mit kéne tennem?
Válaszát előre is köszönöm.
Egy 19 éves lány. :)
Az semmiképp sem jó jel, ha ezt a belső hívást követve elveszítette a lelki békéjét. Attól tartok, hogy megjelent a fejében egy gondolat, és azt minden módon követni próbálja, jóllehet, nem biztos, hogy az valóban az Isten akarata. Az igaz, hogy Isten sokunkat nehéz feladatra hív, s hogy van az emberben természetes ellenkezés, nehéz igent mondani. Ugyanakkor használnunk kell az értelmünket is, amikor döntünk az életünk folyamán. Nagyon fontos, hogy ezt a gondolatát a lelkivezetőjével mélyen és őszintén átbeszélje.
A békére való hivatása kapcsán is tudok tanácsot adni. Elsősorban és mindenekelőtt belül élje meg ezt a békét. Ez nem könnyű küzdelem. Ha már azt megharcolta, akkor vállalkozhat arra, hogy másokat is békére vezessen. De addigra már ez a mások békítése szándék el is múlik, és fölváltja egy természetes szolgálatkészség, amely magával hozza a belső béke egyszerű továbbáradását is.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus anyuka vagyok. a hitemet gyakorlom és megélem, Jézust teljes szívemből szeretem már 25 éve.
Van mostanában egy nagy dilemmám. A gyermekem katolikus intézménybe (óvodába) jár, ahová nagyon szerettünk volna bekerülni. sikerült is, mégis, mostanában szívem szerint hanyatt-homlok menekülnék, menekíteném a gyerekemet is.
Rettenetesen zavar a negédes, mézes-mázas stílus, amit az óvónők és egyes szülők részéről is tapasztalok. Látványosan "SZERETJÜK EGYMÁST? MERT EZT KELL TENNÜNK", de ha gond van, megbeszélnivaló, akkor az dönt, ki áll közelebb a tűzhöz, ki mosolyog szélesebben és ki hallgatja jobban agyon a témát. őszintétlennek érzem, s nem akarom, hogy a gyerekem erre rátanuljon. Szó szerint más a hangja az óvónőnek, mikor velünk beszél. A gyerekemben pedig olyasmiket szeretnének "kijavítgatni", amik ekkora gyereknél egyáltalán nem minősülnek hibának. Már ez is zavar, hogy egy kiscsoportos gyermeket javítgatni akarunk. Nevelni, az más, de javítgatni... Mintha egy ócska kocsiról lenne szó. Méltányolom és elhiszem, hogy a jó szándék vezérli őket, de egyszerűen alig bírom elviselni ezt az állandó mosolygós, csöpögős hangnemet. Lehet, hogy az óvónő is érzi már rajtam. nagyon kellemetlen ez az egész, A férjemmel komolyan fontolgatjuk, hogy átvisszük a gyereket másik oviba. Mégis van bennem egy rossz érzés. Nem tudok dűlőre jutni. Tudom, hogy nem csak arról van szó, hogy én nem jól érzem itt magam, hanem arról is, hogy nem szeretném, ha a gyerekemet olyan hatások érnék, amiket ki tudtunk volna kerülni. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy tanácsot kérjek a témában, de alább olvastam, hogy egyik válaszában a papokkal, egyházi emberekkel kapcsolatos erős kísértésről írt. Mostmár teljesen össze vagyok zavarodva. lehet, hogy ez is kísértés? Ha józanul próbálok belegondolni, akkor ennek semmi köze a kísértéshez. Tények alapján kell dönteni, mégis van bennem egy bizonytalanság. Mi van, ha később meggondolnánk magunkat? No meg, mit fogunk mondani, miért mentünk át máshová?
Megköszönöm, ha megosztja velünk véleményét.
DJK
Édesanya
Hű, ez nehéz kérdés. Engem is szokott idegesíteni, amikor valaki jámborsággal akarja leplezni hitének hiteltelenségét. Ahol ugyanis megalapozott Isten-szeretet uralkodik, ott nincs szükség ezekre a színjátékokra. De, hogy emiatt elhozza a gyermekét az óvodából, az nem biztos, hogy jó döntés volna. Más helyen más hiányosságokat tapasztalhat. Inkább azt javaslom, hogy az otthoni családi életben tegyék helyre a hiteles keresztény élet mintáját. Úgyis a szüleitől tanul legtöbbet a gyermek, nem pedig az óvónénitől.
Kedves Lelkiatya!
Külföldi állások kapcsán jutott eszembe néhány dolog,ami elgondolkodtatott.Belehet-e illeszkedni külföldi környezetbe és meglehet-e szokni azt?Az adott országban élő nemzeti többség mennyire fogadja el a külföldieket?Ha valakikben ellenérzés van más nemzetek iránt az miért van igy,még ha az a másik ember nem is ártott nekünk,sőt az is lehet,hogy jót tett velünk.A vegyes házasságok mennyire tudnak stabilak és jól müködöek lenni?
Válaszait előre is köszönöm!
Érdekes kérdések ezek, melyekre nincsenek általános, mindenkire érvényes válaszok. Nem vagyunk egyformák. Tompa Mihály 1851-ben ezt írta: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! Sokunk számára ez ma is érvényes. Azt mondják, van, aki könnyebben be tud illeszkedni.
Talán azt is országa válogatja, hogy hol fogadnak be szívesebben, hol kevésbé. Erről is különböző tapasztalatok vannak.
A harmadik kérdés a legmegfoghatóbb, mert itt sokat alakíthatunk a saját érzéseinken. Van abban nemes honszeretet is, ha jobban megértjük és megértetjük magunkat magyar testvéreinkkel. Azonban már ez is szülhet egyfajta idegenekkel szembeni tartózkodást. De ezzel óvatosnak kell lennünk. A másik ember másságát mindig nyitott szívvel el kell tudni fogadni, akár nemzeti akár másfajta különbözőség miatt jelentkezik is.
A vegyes házasságok között is van, amelyik szépen kialakul, de nagyon sok rossz tapasztalat is van. Legsérülékenyebbek azok, ha magyar nő megy másik országban férjhez. Eleinte a nagy szerelem miatt nem tűnik nehéznek, később azonban, amikor a családi fészek, a családhoz tartozás egyre hangsúlyosabbá válik, akkor a külföldi környezet - amely a férjnek természetes - egyre idegenebbnek tűnik.
Kedves lelkiatya!
Olyan válaszokat olvasok itt Öntől, hogy napokra gondolkodni valót ad. Ezen felbátorodva kérdezem: biztos, hogy Isten mindenki életének valami konkrét értelmet szánt? Hogy ajándéko(kat) kaptunk Tőle, és azokat valamire fel kell használnunk? Hogy nem "csak úgy" születtünk, esetleg mert a szüleink nem vigyáztak, vagy csak gyereket akartak, mert az az elvárás? Sokszor elgondolkodom a saját életemen és másokén is, persze a magamét ismerem a legjobban. Ha csak egyetlen valamiben pl. tehetséget kaptam volna, vagy jobb ember lennék, nem kérdeznék ilyet. Az én életem remélhetőleg már a vége felé jár, lassan 55 leszek, de eddig még nem sikerült felfedeznem semmi "ajándékot", semmi igazi célját az életnek. Pedig sokszor kérem az Urat, világosítson meg, de nem teszi. Sajnos sem a házasságra, sem a szerzetességre nem éreztem hívást, hát csak vonszolom az életet. De ez elég sovány így. Lehet, hogy halálomig sem "jövök rá" semmire? Nem akarom ezt hinni.
Talán éppen az írásának utolsó szavai árulják el a lényeget. Bár arról számol be, hogy eddig szinte értelmetlen volt az élete, mégis egy minden más érzésnél erősebben jelentkezik, hogy nem akarja hinni, hogy valóban értelmetlen volna az élete. Honnan ez a mély hit, ez a szinte bizonyosság, de legalábbis vágy erre a bizonyosságra, hogy mégis van értelme? Onnan, hogy ez kitörötlhetetlenül ott él a szívünk legmélyén.
igen, megerősíthetem, mindenkinek van hivatása, senki nem jön véletlenül a világra. Ezt nehéz emberi értelemmel felfognunk, hiszen vannak nem akart gyermekek. Egy szélsőséges példa: szerzetesnőket erőszakoltak meg a szerbiai háborúban. Azok megfoganását vajon akarta Isten? Ezt a szörnyűséges bűnt nem akarta, mégis emberi életek jöttek létre, akiket személyesen akart az Isten, és hivatást is adott nekik is.
Ha valaki sehogyan sem találja a saját hivatását, annak azt szoktam javasolni, hogy kezdjen el szolgálni másokat. Vagy a munkáján keresztül, vagy annak keretein kívül. Keressen olyan rászorulókat, akiket segíthet. De ez nem pusztán egyszeri alamizsna osztogatás, hanem erre állítsa rá az életét, hogy segítsen, szolgáljon másokat. Lehet, első hallásra visszataszítónak tűnik, de ha elkezdi, nagy örömet fog általa tapasztalni. Hosszú távon pedig telítődni fog az élete. Hiszen, ha már egy kis jó cselekedetet vitt végbe, már nem élt hiába.
Kedves Lekiatya! Segítségét kérem! 11-15 éves koromban önkielégítést végeztem változó gyakorisággal.Okát talán vissza lehetne vezetni a 8 éves koromban átélt lelki traumára, de most nem szeretném azt részletezni, nem is az a fontos. Már Két éve próbálkozom a leszokással és lassan másfél éve teljesen "tiszta" vagyok ,a Jóisten segített mindenben. Teljesen kizártam ezt a bűn az életemből, teljesen ellentmondok a kísértésnek. Most így ennyi idő után jutott eszembe a gyónás. Ebben a másfél évben annyira lekötötte a figyelmemet a leszokás, hogy nem is gondoltam rá ,hogy meg kéne gyónnom. Az lenne a kérdésem, hogy ezt meg kell-e gyónni egyáltalán? Nem tekinthető egy tinédzserkori feszültséglevezetésnek? Igen félek a gyónástól. Egyáltalán mekkora bűn is ez a dolog? Egyszerűen félek attól, hogy mit szólna rám az a lelki pásztor,aki meggyóntatna. Mennyire megdöbbenne. Hogy tudnám ezt a félelmet legyőzni?
Válaszát köszönöm!
Már azzal legyőzött bizonyos mértékű félelmet, hogy mert írni erről. Tehát jó úton van. Természetesen gyónja meg minél hamarabb. Nyilván, sok felmentő körülmény is szerepet játszik, de ezeket az Úr még jobban ismeri, mint Ön, vagy a gyóntató lelkiatya. A gyónásban további megerősödést fog kapni. Azt is elárulom, hogy jelentkezni fog még ez a kísértés, mert ugyanakkor az egészséges ember velejárója. De a tisztaságért való küzdelem sok olyan egyéb gyümölcsöket is hoz, amire nem is gondolunk. Ennek a küzdésnek a része ez is, hogy elmenjen gyónni. Bizonyosan a Lélek indította erre a gondolatra, mintegy jutalmul az eddigi küzdelmeiért.
Kedves lelkiatya!
Köszönöm elgondolkodtató válaszát, amit az 50 feletti ismerősöm bűnével kapcsolatban adott. Ugyan elfelejtettem írni arról, hogy nem fiatalkora óta ilyen, csak pár éve, de ez már mindegy. Viszont felvetett bennem valamit: ha a lelkiismeret elaltatható, sőt talán meg is ölhető, akkor hogy lehet, hogy egyes esetekben megromlik, más esetekben pedig nem, ugyanabban az emberben. Tehát van olyan bűn, amiben egészen megátalkodott lehet az ember, de van olyan is, amiben hallgat a lelkiismerete szavára. És a megölt lelkiismeret "feltámasztható" valahogyan? Gondolok pl. a gyónásra. Vagy már örökre vége?
Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve... Az ember nem gép, kivált nem a lelke, a gondolkodása. Igen, így működik az ember: bizonyos dolgokra érzékeny, más dolgokra meg nem. Ismerünk mélyen vallásos embereket, nagy imádkozókat, akik ugyanakkor észre sem veszik, mennyire állhatatlan a viselkedésük. Nem mindenre egyformán érzékeny a lelkiismeret. Azon kell dolgoznunk, hogy minden irányban minél tisztább és érzékenyebb legyen.
Elaltatható, de nem ölhető meg teljesen. Még a legmegátalkodottabb embernek is van esélye, hogy egyszer csak ráébredjen, szörnyűség volt, amit addig művelt.
A szentgyónás, de már az azt megelőző bűnbánattartás felébresztheti az alvó lelkiismeretet. Ezért is érdemes rendszeresen gyónni, hogy, ha el is szunnyadna, azért mindig föl tudjon ébredni a lelkiismeret.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni hogy manapság a Görög Katolikus Egyház melyik fordítású/kiadású bibliát használja.
Sok szempontot kell figyelembe venni szerintem biblia vásárláskor, hiszen egész életen át elkísérhet ha megfelelőt választunk.
Sokáig a megújított Káldi féle fordítást használtuk majdnem mindenütt. A most használt Evangéliumos könyvünk is ezt tartalmazza. Szép, de néhol már érthetetlen a régiessége miatt. Igen elterjedt a Békés-Dalos fordítás, ahol még vannak ebből példányok, az Apostolt abból szokták olvasni. Ennek a nyelvezete kedvez az énekelhetőségnek. Készül az új Evangéliumos és Apostolos könyvünk. Ez a Szent István Társulat által készített fordítást veszi alapul, egybevetve a görög eredetivel, és szintén figyel az énekelhetőségre. Mindezek mellett azonban nincsen olyan meghatározott Biblia kiadás, amelynek használatát egyházunk előírná.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, hogy előfordulhat e olyan, hogy valakit szándékosan megátkoznak? Anyósom boszorkánynak tartja magát, hivatásosnak, van kártyája, meg ilyen eszközei és könyvei is. A szüleimet nem szereti, tudom, hogy rosszat kíván nekik. A szüleimmel sok rossz dolog történt mostanában, betegségek, ritka és súlyos, nem várt anyagi gondok stb... Ők vallásos emberek, hallottam olyat, hogy akkor nem kéne, hogy fogjon rajtuk, vagy mégis? Lehet ő az oka ezeknek a rossz dolgoknak?
Előre is nagyon köszönöm a válaszát!
Igen, az elő szokott fordulni, hogy valakit szándékosan megátkoznak. Van, amikor az átokmondás véletlen, aki kimondja, azt sem gondolja komolyan, s van, amikor szándékosan mondanak ilyen szavakat. Hogy ennek mi az eredménye, az már nem a kimondó személytől függ, hanem attól, akire mondták. Ha ő komolyan veszi, akkor elkezd rettegni, bármi történik vele, ezen átok következményének érzi, emiatt pedig kezd egyre sötétebben látni. Ha valaki nem veszi komolyan, nem rémül meg a kimondott szótól, hanem esetleg imádkozik is azért, aki ilyet mondott rá, annak ez semmi változást nem fog hozni az életében.
Ha a kedves anyósa valóban ilyen szerepben tetszeleg, és ezzel riogat másokat, akkor igen rászorul az imádságra. Ne mulassza el, imádkozzon érte gyakran, hogy bocsássa meg a Jóisten ezt a balgaságát, és adjon neki világosságot. A szüleit pedig nyugtassa meg, hogy semmi rossz dolog nem történik az Úr beleegyezése nélkül. Bármi éri őket, az áldás is lehet, ha hittel viselik.
Kedves Lelkiatya!
Gyerekkorom ota hivo katolikus vagyok. Imadkozom, jarok templomba, gyonok rendszeresen, bojtolok, kilencedeket tartok, bucsura jarok es megis ugy veszem eszere, hogy az en eletme sokkal rosszabb, nehezebb mint azike az ismeroseime akik nem is hisznek istenben. 30 eves no vagyok es nincs ferjem sem gyerekeim sot meg rendes munkam sem. Hiaba kerem ezeket mar evek ota Istentol nem valaszol.
Mar nincsen tobb turelmem, ugy erzem csalodtam Istenben, soha nem fogom megerteni Ot, nekem ez tul magass. Ugy erzem egy szentfazek venasszony lettem. Hiaba valonak erzem az imadsagot, nem megyek tobbet templomba, ezutan en is ugy fogok elni mint mas hazugsagok kozepette, paraznan, es nem segitek tobbet senkinek. Olyan hosszu ido ota probalom keresni Istennek a kedvet...de most mar lattam butasag volt, o nincs mellettem, nem mutatja legkissebb jelet sem annak, hogy szeretne engem.
ha ilyen rossz az eletem, vagy legalabbis semmivel sem jobb mint azoke akik nem valasosak akkor milyen kovetendo pelda vagyok, mint Isten gyermeke? az eletem egy romhalmaz...hogy mondjam masoknak, hogy Isten jo es megsegit es, hogy jojjenek velem a templomba?
jezus latja, hogy meg egy kicsi es elveszek, de nem tesz semmit, szoval ebbol is latszik, hogy nem vagyok fontos neki.
Matol kezdve tobbet nem imadkozom soha, nem fogom sem dicsoiteni sem kerni! engem elveszitett!
Edith
Kedves Edit!
Elhiszem, hogy megkeseredett, belefáradt ebbe a lelki törekvésbe.
Én is azt javaslom: hagyja abba. Ne folytassa. Ön egy olyan istenhez imádkozik, aki nem létezik. Ha elvárja ettől az istentől, hogy hozza rendbe az életét, adjon olyan anyagi, szellemi javakat Önnek is, mint másnak, akkor ehhez a tehetetlen istenhez hiába is imádkozik tovább.
Próbálja megismerni az egy élő igaz Istent, a végtelenül szerető Teremtőt, az értünk szenvedő Megváltót, a mindenható Szentlelket! Furcsamód az eddigi imái ebben eleinte nem fogják segíteni. Tegye le ezt a vallásgyakorlatot, és ásson a mélyre. Persze, utána sem lesz gondmentes az élete, ezek a nehézségek sohasem fognak eltűnni. De ha egyszer megismerte az egy élő Istent, akkor meg fogja érteni, hogy az Ön életében is melyek azok az ajándékok, amiket Tőle kapott, s azt is, hogy mire kapta, mire kell felhasználnia.
Kedves Lelkiatya! Régóta küzdök két kísértéssel a tisztasággal kapcsolatban. Az egyik, hogy elképzelek jeleneteket azokkal a nőkkel, akik tetszenek, a másik pedig, hogy a buszon igyekszem úgy helyezkedni, hogy a testem összeérjen a nők testével. Ha józan ésszel végiggondolom, ezek bűnük, hiszen a szeretetkapcsolaton kívül keresem a szexuális örömöt. Sokszor meg is gyóntam, de visszaestem. Ilyenkor azzal ?adom meg magamnak? az engedélyt, hogy mivel párkapcsolatra nincs lehetőségem, ?ennyi nekem is jár?. Szégyellem ezt meggyóni, nem is tudom jól megfogalmazni a gyóntató atyának, sokszor nem is értik, miről beszélek. Néha csinálom ezeket a dolgokat és áldozok, akkor pedig lelkiismeret furdalásom van. Vajon ezek súlyos bűnök? Muszáj őket meggyónni? Köszönöm!
Természetesen mindenképpen gyónja meg ezeket a bűnöket. Küzdjön a tisztaságért, az Istennek kedves ez a küzdelem. Nem veszi el, de épp azért, mert ebben a küzdelemben edződünk. A szentgyónás mindig erőforrás is. Ilyenkor megtisztul az ember lelke, egy ideig megint erősebb a kísértésekkel szemben. Bármi akadályozza is a párkapcsolat létesítését, azért még nem szabad ebben a testi bűnben benne maradni. Sok más ember is van, akinek ez nem adatik meg. Jézus is beszél erről (Mt 19,12). De még a házas embernek is meg kell küzdenie ezért a tisztaságért. Főként az vezesse ebben a küzdelemben, hogy a lelkét szeretné egyre tisztábbá tenni. Ezek a testi bűnök viszont megakadályozzák ebben. De minden egyes győzelem, amikor sikerül leküzdeni egy-egy kísértést, és minden szent gyónás is tovább emeli, tisztítja a lelkét.
Vigasztalásul mondom, hogy az életében ez most egy ilyen időszak, de ez mindenképpen változni fog. Érdemes tehát nem feladni a küzdelmet.
Kedves lelkiatya! Kirándulásunk alkalmával vasárnap betértünk egy görög katolikus templomba, ahol barna kenyérrel áldoztatott az atya. Ez teljesen elvette a figyelmem a lényegről, ilyet még nem tapasztaltam. Hogyan lehet ez? Köszönöm!
Az is lehet, hogy csak jobban megsült a kelleténél. Vagy durum lisztet használtak hozzá. Az bizonyos, hogy csak búzakenyérrel végezhető Szent Liturgia, tehát nem lehetett rozskenyér, vagy más gabonából való.
Nem érdemes nagyon töprengeni rajta, hiszen nem a lényeghez tartozik. Ráadásul még ítélkezés is vegyülhet bele, ha sokat rágódik rajta az ember.
Kedves lelkiatya!
Lehet, hogy kissé provokatív kérdést teszek fel, bár nem szánom annak. Tudom, hogy az Úr jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint mi magunk, de valamit mégsem értek.
Miért van az, hogy például aki nagyon szeretne gyereket, mindent meg is tesz, és jó anya is lenne, évekig próbálkozik, mire "összejön", ha ugyan sikerül egyáltalán. Míg más, akinek a háta közepére sem kell gyerek, férj, család, esetleg egy házasságtörő kapcsolatból azonnal teherbe esik, ha egy kicsit is kevésbé vigyáz. Más. Valaki szereti az életet, élvezi, sok mindent szeretne még csinálni, együtt lenni az övéivel, annak el kell mennie korán. Más pedig, aki szívesen itt hagyná már a teljesen feleslegesnek és hiábavalónak érzett haszontalan életét, élnie kell, esetleg kérő öreg koráig. Miért kell élnie, mikor már semmi jó sem várható, és nem is akar már semmit, míg a másik ezer jó dolgot tenne még, mégis meg kell halnia? Tudom, csak emberi ésszel lenne ez jó fordítva, de emberi ésszel nem értem a dolgot. Az ilyen felesleges élet miért ajándék? És egy nem kívánt gyerek miért az? (Nem a levegőbe beszélek, én magam is véletlen gyerek vagyok, tudom, mit jelent ez. Semmi jót.)
Jé
Nem tudom. Nem is hiszem, hogy találunk választ ezekre a kérdésekre. Megválaszolhatatlanok. Sok ilyen kérdés van még. Mióta ember az ember, ezeket feszegeti. Jób könyve is tele van velük (pl. Jób 3,20 és az utána valók).
Odaát fogjuk megtudni. Szemléletes magyarázat, hogy itt lent csak a csomókat, bogokat látjuk, nem igazodunk el rajtuk, de a másik oldalról kirajzolódik ennek szép rajzolata, mint a szőnyeg fonákján és színén.
Az imádkozó ember egyre jobban rá tud hagyatkozni az Úrra. Azt mondja, nem értem, Uram, de hiszem, hogy Te értelmet adsz mindennek. Közben pedig mégis egyre jobban ráhangolódik az Isten akaratára, és egyre jobban meglátja már idelent is élete szövésének szépségét.
