Nagyon nehéz kérdést tett fel. És nem is igazán jól tette fel a kérdést. Kicsit azt érzékelteti a fogalmazás, hogy már nincs is személyes kapcsolat kettejük között, hiszen inkább tárgyakra, dolgokra szoktuk mondani: ezzel mit lehet kezdeni?
Ugyanakkor a szó mégis helyénvaló, mert kezdetről beszél. A hitünk azt is magába foglalja, hogy mindig lehet újra kezdeni. Egy megromlott házastársi kapcsolatot mindig lehet, és töretlen, törhetetlen hittel mindig kell is újra kezdeni. Még akkor is, ha a másik fél - egyelőre - erre egyáltalán nem hajlandó. A tanácsom tehát, hogy ne adja föl a reményt. Elképzelhetőnek tartom, hogy eddig még nem imádkozott érte kell odaadással és hittel. Mi nem tudjuk egymást megváltoztatni (a házasságok gyakori hibája, hogy azt vélik, majd megváltoztatják a másikat!), de Istennek minden lehetséges. Hitetlen testvéreink megtéréséért mindig kell imádkozni, és egy feleségnek különösen is feladata, hogy imáival, áldozataival megmentse a férjét. Gyermekeikkel közösen imádkozzanak ezért.

A tudatosság-tanítók csúnyán félrevezetik az embert. Tanításuk elméleti alapja az, hogy az ember tudatossá tevén a cselekedeteit, el tudja kerülni a bűnt és a rossz érzéseket. Nem számol vagy egyenesen tagadja a rosszra hajló természetet, és így a megváltást is. Önmegváltást tanít, mint a legtöbb ezoterikus tan, amely merő képtelenség. Olyan mint a magát hajánál fogva kihúzni akaró ember.
A Szentírás szavát és az Egyház tanítását kell hallgatni és tanulni ahhoz, hogy boldogságra találjunk. Az Ön által fölsorolt célok nem egy csoportba sorolhatók. Isten nem ígér nekünk sikeres életet. Mi se törekedjünk rá. A siker ugyanis az emberek előtti elismerés. Krisztus békét ad nekünk, de nem úgy, ahogy a világ adja.
Nem javaslom, hogy mi keresztények belebonyolódjunk ezekbe a kétes eredetű és értékű tanításokba.

A dámóci monostor egyházmegyés szerzetesi közösség volt, amíg a szerzeteseiből Püspök Atyák nem lettek. A bazilita atyák viszont nem egyházmegyés közösség, hanem szervezett rend, amelynek a legfőbb vezetője a Rómában élő Rendi Generális. A helyi püspöknek nincsen beleszólása abba, hogy a szerzetesrend jelöltjei hol élnek, hol végzik a noviciátust.
Hála Istennek, most a bazilita atyák megerősödni látszanak. Imádkozzunk is értük, hogy ez a folyamat folytatódjék. Hadd erősödjenek meg végre, nem kell tőlük elhozni egyetlen fiatal jelöltet sem.
Reméljük, a készülő nővérek hamarosan hazajönnek, és legalább náluk bizonyos értelemben és mértékben folytatódhat az a lelkiség, ami Dámócon sajnálatosan egy időre abba maradt.

Azt nem mondhatjuk, hogy a pünkösdisták sarlatánok. Keresztény testvéreink, akik a maguk módján keresik Istent, és élik meg a hitüket. Sajnos a katolikus egyháztól elkülönülnek. Több, mint száz éves múltra tekintenek vissza. A legnagyobb bajuk, hibájuk ez az elkülönülés. A másik, hogy magukat gyógyítóknak tartják, vagy legalábbis egyesek közülük. Nem javaslom, hogy náluk keressen gyógyulást. Ha görögkatolikusként ezt tenné, akkor lehet, hogy felszíni jobb hangulatot tapasztalna meg - ebben valóban nagy mesterek - de hosszú távon nagyon súlyos, még rosszabb terhet vehet a nyakába. Ha e felszíni jó hangulat áraként arra vennék rá, hogy ott maradjon közöttük, vagy máskor is eljárva hozzájuk a katolikus egyházról, a szentségekről helytelen tanításokat hallgatna, netán hosszú időre elzárná magát az Eukharisztiától, a szentgyónás szentségétől. Ez mindennél rosszabb volna.
Nem tudom, mennyire gyakran járul szentségekhöz. Javaslom, hogy keressen olyan lelkiatyát, aki szívesen meghallgatja, aki rendszeresen meggyóntatja,és minél gyakrabban áldozzon. Ha még nem vette volna föl a betegek szentségét, akkor ne halogassa megtenni. Ezek az igazán erőteli és gyógyító kegyelmek. Amit a katolikus egyházon kívül kap, az mind ennél gyengébb és veszélyeket is rejthet.
A másik gondolat, hogy minden betegség áldás is lehet, még a pszichikai betegség is. Elsődleges törekvése az legyen, hgoy Istent akarja megdicsőíteni még a betegségében is. Nem mindig abban mutatkozik meg az Isten ereje és szeretete, hogy elveszi azt, amit mi rossznak tartunk. Ezért kell imádságban nagyon odafigyelni Rá, hogy mit akar mondani, mit akar kihozni az életünkből.
Ehhez sok imádságra van szükség. Bízzék a végtelenül szerető Atyában, és ne veszítse el a reményt, hogy bár hordozza most ezt a betegséget, de amikor Isten jónak látja, elveszi ezt a terhet. Addig pedig Krisztussal együtt, mint keresztet hordozza.
Sok kegyelmet, hitet és erőt!

Kedves Ádám!
Nem létezik olyan, hogy valaki az elődei bűneinek büntetését viselné. Még az Ószövetségben föl-fölmerült ez a gondolat, de a tisztánlátó próféták már akkor is figyelmeztettek, hogy ez nincsen így. Csak egy példa: "Az apák ne lakoljanak halállal a gyermekek miatt, s a gyermekek sem az apák miatt" (MTörv 24,16).
Előfordul, hogy az ember sikertelenségeket él meg. Semmiképp sem szabad ezt másokra vetíteni. Kivált nem a Jóistenre.
Egyébként a kudarcok és a sikerek váltakoznak az életünkben. A saját látásunktól függ, hogy mit, mennyit veszünk észre belőlük. Javaslom, hogy készítsen listát arról, hogy eddig mennyi mindent kapott az életében. Ha őszintén a szívébe néz, észre fogja venni, hogy sokkal többet kapott, mint amiben hiányt szenved. No, persze, azért is, mert amit nem kaptunk meg az Úrtól, legtöbb esetben még az is ajándék, mert a javunkat akarja vele.

Kedves T!
Biztos vagyok abban, hogy nem nézi le Önt annyi ember, mint gondolja. Ha egyeseknek szemet is szúr, netán gúnyosan beszélnek Önről amiatt, hogy templomba jár, akkor sem nagy ezeknek a buta embereknek a száma. Igyekszik ezekről nem tudomást venni, ugyanakkor mégis rengeteget, legalábbis túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyanis egyáltalán nem kellene - ez volna az egyetlen bölcs eljárás.
Nincs joga senkinek sem Önt elítélni. Ám ugyanígy figyelmeztetem, hogy Ön se mondjon - még gondolatban sem - véleményt másokról, erről a "sok emberről", akik, úgy érzi, lenézik Önt. Ha vannak is bántó elszólások, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Egyáltalán ne vezesse olyan gondolat a tetteiben, hogy erről miként vélekednek mások, hogy emiatt mit gondolnak Önről. Egyedül az Istent keresse, vele beszélje meg a dolgait, illetve azokkal a barátaival, hozzátartozóival, akikben megbízik, akikról tudja, hogy szeretik Önt. Csak olyan ember szavára érdemes hallgatni, aki valóban szereti Önt, és igazán a javát akarja. Legelsősorban ilyen a Jóisten, aki tudja, hogy Önnek mire van szüksége és valóban a legnagyobb szeretettel fordul Önhöz.
Nyilván voltak, vannak Önnek is tévedései, rossz döntései - mint mindnyájunknak. De akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. A sebeket azért kaptuk, hogy erősödjünk általuk. S hogy még jobban Istenhez kössenek, aki egyedül képes a sebeinket gyógyítani.
Hitünkhöz tartozik, hogy a múltbéli sérüléseinket - melyeket többnyire másoktól kaptunk! - teljesen magunk mögött hagyjuk. Amit mi vétettünk, azt meggyónjuk, és hisszük, hogy Isten teljesen el is vette, megsemmisítette, amit pedig mások vétettek nekünk, azt Istentől megtanulva mi is elvetjük, nem is emlékezünk rájuk.
Tudom, hogy ez lélektanilag nem is annyira egyszerű. De ebben áll a lelkiélet, hogy Istennel oldjuk meg a nehézségeinket, nem pedig a magunk erejéből. Isten képessé tesz bennünket arra, hogy a sérelmeinket - ahogyan Ő is - mi is teljesen elfeledjük. Persze, ezért küzdenünk kell, kérni hozzá a kegyelmet, de az Isten meg is adja!

Az evolúciós elmélet lényege az, hogy a növényi és állati fajok egymásból alakultak, fejlődtek ki az idők folyamán. A Földön megtalálható élet ennek az elméletnek a tükrében tehát egy folyamtos és szakaszos fejlődési folyamat, melyben egyre bonyolultabb, egyre összetettebb életformák jelennek meg, s melynek legvégén az emberi faj áll.

Akik azonban Darwin elméletét nem csak biológiai síkon kezelték, azok gyakran esetek abba a hibába, hogy a teremtés tényét, a világ Istentől való eredetét is tagadták, mondván, hogy a fejlődési folyamatok önmagukat elégségesen magyarázzák, nincs szükség az "Isten-hipotézisére", a világ és annak minden létezője véletlen kémiai és fizikai folyamatok eredménye.
Az Értelmes Tervezés (intelligent design) elmélete azt a fajta evolúciós elméletet cáfolja, amely nem csak biológiai szinten érvel, hanem átcsap metafizikai szintre is oly módon, hogy a létezést, az életet a véletlenből és a vak véletlenek folytán akarja magyarázni. Az Értelmes Tervezés szerint ugyanis a világot, a világegyetemet annyira az értelmes és zseniális szerveződés jellemzi, hogy kizárt annak lehetősége, hogy egy értelmes tervező, egy intelligens ok nélkül meg lehessen magyarázni.
Az Értelmes Tervezés elmélete nem áll szemben a fejlődéselmélettel, csak azzal a világnézeti szemlélettel, amely ez utóbbi alapján akar mindent megmagyarázni, az élet keletkezését, s főként az ember létrejöttét is.
Darwin evolúciós elmélete nem válik ellentétessé az egyház tanításával, ha a teológus megfelelő módon kezeli a "teremtés" fogalmát, a biológus pedig nem felejti, hogy a világ folyamataiban az esetleges evolúciós történések csak részeit képezik a világ és a földi élet, az élőlények kialakulásának folyamatában.
Minél nagyobb ismeretekre tesz is szert a tudomány, nem fogja tudni megfelelni azokat a kérdéseket, melyek a világ egészére, annak kialakulására irányulnak.
Az Értelmes Tervezés elmélete éppen az abszolutitzált, Istent a világból, a teremtésből kizárni akaró evolúciós elmélet ellen érvel, így az egyház tanítását támasztja alá.

Nem mondható, hogy bűnt követnek el, akik "az üzeneteket, a nagy figyelmeztetéseket" terjesztik. Nyilvánvalóan a legnagyobb jószándékkal, sőt, elkötelezettséggel teszik. Természetesen valóban oda kell figyelni a Tanítóhivatal intelmére, ha valamelyik esetben ezt kifejezetten tiltást fogalmaz meg, vagy csak nyilatkozik arról, hogy az "üzenet" szemben áll a kinyilatkoztatással, a Katolikus Egyház tanításával. A legtöbb esetben azonban nem nyilatkozik a Tanítóhivatal. Mellette nagyon ritkán, de ellene sem nagyon gyakran. Sokak lelki buzgalmára lehetnek ezek a jelenségek, amelyeket az Egyház sem akar akadályozni.
VAlóban, Jézusban az Atya teljesen kimondta Önmagát. Ennél többet már nem tudhatunk meg. Nincs igazán új üzenet, csupán a Szentírásnak az Egyház tanításának értelmezése, kifejtése.
Legjobb, ha nem azt nézzük, hogy a másik embernek mit kellene meggyónnia, hanem önmagunkba tekintünk. Látva a magunk lanyhaságát még attól is tanulhatunk buzgóságot, aki a hitnek talán nem a leghelyesebb útján jár, mégis nagyobb odaadás és lelkesedés van benne, mint énbennem.

Kedves Bea!
Kérem, nyugodjék meg! Ha belátta, hogy ez téves lépés volt, és elment meggyónni, akkor Isten egészen bizonyosan megbocsátott Önnek. Ebben nem szabad kételkednie. (Persze, remélem, ezt a szentgyónást meg is tette. Ha tán nem, ne késlekedjék vele!)
Ne keverje össze a saját lelkiismeretfurdalásával a körülményeket, amelyekben Isten büntetését látja. Még csak nem is kell jóvátennie. Isten bocsánata nem a mi jóvátételünktől függ. A jóvátétel az, hogy most már nyugodt szívvel imádkozik a Jóságos Istenhez, akit e kanyar miatt most még jobban megismert. Gyakorlati tanácsom, hogy ha valóban nem menne az imádság - ennek lélektani okai lehetnek - akkor járjon el templomba hétköznap is. Ha görögkatolikus, akkor igyekezzék résztvenni más zsolozsmáinkon is. Ilyenkor a közösségi imádság kisegíti a mi egyéni hiányosságainkat. S természetesen járuljon Eukharisztiához minden egyes Szent Liturgián, szentmisén.
Ismétlem: Isten örömmel megbocsátott már Önnek, élvezze hálás szívvel ezt a végtelen irgalmat!

Úgy tudom, hogy a Püspök Atyák minden esetben törekszenek arra, hogy diakónussal együtt végezzék a Szent Liturgiát. Most, hogy kicsit nagyobb számú diakónus van az egyházunkban, ezt könnyebben meg is tehetik.
Egyébként ilyenkor sem bővebbek, hosszabbak a liturgikus szövegek (kivéve a sajátosan főpapi részeket), csupán a diakónus jelenléte lehetővé teszi, hogy a pap hosszabban és nyugodtabban elimádkozhassa őket. Ezért is nagyon jó, ha nem csupán püspöki, de akár minden egyes Szent Liturgián szolgál egy-egy diakónus. Sajnos, azért ennyi még nincsen belőlük.

Kedves Péter!
Mivel "túlkoros"-ságot említ, vélem, hogy az ifjúsági zarándoklatra gondolt. Bocsásson meg, hogy megkésve válaszoltam. Szívesen látjuk bármelyik zarándoklatunkra. Remélem, találkozunk Máriapócson.

Kedves Ágnes!
Senki és semmi nem akadályozza meg Önt abban, hogy Görögkatolikus Egyházunkhoz tartozzék. Katolikus emberként nyugodtan eljárhat bármely istentiszteletünkre, részesülhet a szentségekben, tartozhat a lakóhelye szerinti görögkatolikus egyházközségbe. Ehhez a szándékához semmilyen hivatalos lépés nem szükséges. Létezik ugyan ritusváltás, amelyhez a két püspök (az illető római és görögkatolikus) püspök jóváhagyása szükséges, de ezt csak valóban nagyon indokolt esetben javasolják. Én sem tanácsolom Önnek, hacsak valami különleges ok nem indítja erre. Ismerje meg, szeresse rítusunkat és egyházunkat, s anélkül is (lélekben) görögkatolikusnak tarthatja magát, hogy hivatalosan megmarad a római katolikus rítusban.

Sokféle irodalom megjelent már erről. Valóban vannak köztük elfogultabbak, vannak köztük hitelesebbek. Kérdés, hogy csak a magyarországi görögkatolikus egyházak érdeklik, vagy más uniókat is vizsgálni akar? Csak a magyar nyelvű szakirodalom jöhet szóba vagy más nyelven is tud olvasni?
Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot a történész professzorunkkal a következő e-mail címen: v.tamas71@gmail.com

Természetesen nagyon jó, ha a Szent Liturgián vagy más szertartáson kívül is betérünk a templomba imádkozni. Az a nagy kár, hogy mostani világunkban nagyon gyakran zárva vannak a templomaink. Egyfelől - sajnos - érthető, hisz sok csúfság történt már, amikor illetéktelenek rossz szándékkal osontak be a templomba, de mindenképp szomorú, hogy ennek következményeként az imádkozni kívánó emberek sem mehetnek be. Sok helyen próbálnak olyan megoldást találni, hogy be is lehessen menni, de azért nagy kárt se lehessen tenni, ha valaki ilyesmin töri a fejét. Ám ez még mindig nem ugyanaz, mint ha bemehetnénk rendesen, megállhatnánk vagy leborulhatnánk az ikon előtt, vagy csak a padban időzve hallgathatnánk hosszan a mennyei csendet.
Az imádkozó ember mindig szép látvány. Valóban még inkább fölemelő, ha ott időző papot látunk. Van erre is példa. Lehet, hogy ma kevesebb, nem tudom, régen nem jártam templomba. Úgy értem, mondjuk, 70 évvel ezelőtt.
De hogy mennyit imádkozik a pap, az biztosan nem mérhető le abból, hogy mennyit van a templomban. A legtöbb parókián (mondhatni, mindegyiken) bent is van ikon, néha mécses hozzá. Többnyire ott szokott imádkozni a papcsalád, vagy maga a pap. Ez tehát nem látszik. Az eredménye viszont igen. Általában nem abból mérhető le a pap imádságos élete, hogy mennyit látják a templomban - lehet, pontosan amiatt rejtőzködik, amire Ön is utalt -, hanem meglátszik a viselkedéséből, a szóhasználatából, a liturgiavégzéséből, a prédikációjából. Ezt viszont nem lehet elrejteni.
Hátha változni fog ezen a téren is az Egyházunk, s módot találunk majd arra, hogy nyitva legyenek a templomaink, s ott sokan, papok és nem papok is többen járnak majd imádkozni. Adja Isten!

Nagyon jó dolog, hogy föltárta ezt a gondolatát. Nemrég hasonló kérdéssel keresett meg valaki, s őneki is hasonló választ fogalmaztam meg, mint most Önnek fogok. Ám ez azt is jelenti, hogy e nehézséggel nincsen egyedül, többen is vannak/vagyunk, akik találkoznak ezzel a jelenséggel.
Megijednie tőle, főként szégyenkeznie emiatt szükségtelen. Emberi jelenségről van szó, amely mélyítheti hitünket, gondolkodásunkat. Ha kérdések merülnek fel, arra választ kell keresni.
A halál a születés mellett életünk legtermészetesebb része. Igazán nincs mit félni tőle. Ha megrémít a sír, az üresség, a végleges megsemmisülés esélye, ez éppen amiatt van, mert az ember szíve mélyén tudja, hogy ez nem lehet így. Önkéntelenül is tiltakozik ellene.
Jó is, ha foglalkozunk a halál gondolatával. Egyáltalán nem ijesztgetés vagy félelemkeltés miatt. Épp ellenkezőleg. Azért, hogy ami természetes, attól ne féljünk. Ha ez a félelmünk lassan átalakul, megbarátkozunk a gondolatával, beépítve a gondolkodásunkba elfogadjuk azt, ez mindenképpen visszahat az életünkre is, erősíti az Istenbe és a föltámadásba vetett hitünket.
Amikor ezen túl lesz - lehet, hogy már túl is van, hisz nem tudtam nyomban válaszolni a kérdésére -, akkor meglátja, hogy megerősödve kerül ki belőle. Több ilyen már talán nem is lesz, de ha mégis, akkor majd ismerősként fogja köszönteni.