Kedves Lelkiatya!
Szeretném tanácsát kérni az ügyben, hogy mit lehet tenni abban az esetben ha egy egyházközség hívei nem jönnek ki jól papjukkal,ennek oka, hogy a pap ide érkezve felborította az itt meglévő rendet!? Abban az esetben sem tudjuk mi hívek a megoldást amikor jó tanácsokkal próbáljuk visszaállítai megszokott rendünket ám ezeket a pap figyelembe sem veszi.
Előre is köszönöm válaszát.
Tisztelettel:
Petrovics János
Kedves Petrovics János!
Ez, bizony nagyon nehéz helyzet. Első és legfontosabb teendő az imádság. Természetesen ezért a papjukért. Egyébként is fontos kötelességünk, hogy lelkiatyáinkért imádkozzunk, de ha nehéz helyzet alakult ki, sok félreértés, akkor különösen is fontos az imádság érte. Nem szabad hagyni, hogy a széthúzás szelleme megkísértsen, főként, hogy eluralkodjék rajtunk. Nagy bizalommal kell tekinteni a jövőbe. Ez az igazi hit, ha a reménytelenség ellenére is remélünk. A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka (11,1). Ha semmi remény nem mutatkozik is arra, hogy egyszer együtt tudnak működni az Isten ügyének munkálásában, akkor is hittel kell imádkozni érte, és bízni, hogy ez be is következik. Ezt kérem Öntől, és ha többek nevében beszél, akkor ez a tanácsom az ő számukra is. Bízzanak és reméljenek, hogy parókusuk a Szentlélek vezetésével megtalálja a helyes döntéseket. Valószínű, hogy nem a régi rendet kell visszasírni, hanem építeni a jövőt. Amely, természetesen csak a meglévőre alapozódhat, butaságot követ el, aki azt elveti, de hangsúlyozom, a Mindenható rendkívüli csodákra képes. Kérjék Őt, ha kilátástalan a helyzet. De ne a saját elképzelésükhöz ragaszkodjanak, hanem, hogy legyen meg az Ő akarata.
E szöveg helyére írhatja a lelkiatyának szánt kérdését...
Tisztelt Atya!
Hogyan lehet olyan pap a kispapok elöljárója,aki saját maga bevallása szerint
nem szereti a kispapokat/előző rektor, I.I./
Továbbá, van-e pszichologiáböl képesitése,ill. miért nem viszik őt és a többit ilyen vizsgálatra, mert másoknál valahogy nagyon tudják még a nemlétező problémát is.EZ lenne a felebaráti szeretet?
Kedves Aggódó Testvérem!
Attól tartok, valamire céloz, amelyet nem teljesen értek meg. Bocsásson meg. A kérdéseire viszont a következőket tudom válaszolni.
A Szemináriumunk elöljárói közül többnek is van magas pszichológiai és pedagógiai végzettsége. Annak idején ők is átestek pszichológiai vizsgálaton, mint a mostani kispapok mindegyike is. Hogy milyen eredménnyel, azt, természetesen nem tudhatom. Mindenesetre bizonyos vagyok abban, minden jel arra mutat, hogy érett és felelős szeretettel nevelik a kispapjainkat. Én efelől teljesen nyugodt vagyok.
Kedves Lelkiatya!
Közeledve a 40. évemhez, rendszeres Biblia- és különböző egyházi irodalmak olvasása, elmélkedések után szeretnék megkeresztelkedni.
Számomra aki nem kötődöm egyik Keresztény Egyházhoz sem nagyon zavarba ejtő, hogy milyen sok van.
Sokat olvasgattam a hitvallásokat, de aligha lehetek annyira bölcs, hogy eldöntsem kinek van igaza, hogy hol is lehetnék "jó helyen".
Miként lehet választani?
Válaszát előre is köszönöm.
Zoltán
Van egy kedves legenda. Amikor Vlagyimir fejedelem vallást akart választani népe számára, akkor elküldte a követeit különböző országokba, hogy számoljanak be, melyikben milyen vallást követnek. Amikor a követek visszajöttek Bizáncból, akkor azt mesélték el, hogy amikor beléptek a templomba és elkezdődött a liturgia, akkor hirtelen nem tudták, már a mennyben vannak-e vagy még a földön. Ezért aztán Vlagyimir nagyherceg a bizánci vallást választotta.
No, nem azt tanácsolom, hogy ehhez hasonlóan válasszon magának vallást, mégis érdekes és beszédes ez a történet. Kicsit komolyabbra fordítom a szót.
Kedves Zoltán! Nagyon fontos, hogy rátaláljon az Istenre. Hogy vele személyes kapcsolatra leljen. Az a tanácsom, imádkozzék ezért. Még nem ismeri az Istent, de szólítsa meg bátran, és kérje, hogy nyilatkoztassa ki magát Önnek, mutassa meg magát, mutassa meg az akaratát, hogy mit kell tennie az életben. Ha ezt kitartóan teszi, meglátja, csodálatos eredménye lesz.
Másik tanácsom, hogy járjon el különböző templomokba. Higgye el, nem mást hirdet a görögkatolikus, a római katolikus, az ortodox, a protestáns egyház. Csak más-más nyelven, más-más megfogalmazásban. Azt kell megtalálni, hogy Önnek hol a helye. Mindenképp abban az egyházban keresztelkedjék meg, amelynek a közösségében ott is tud maradni. Fontos még a személyes találkozás is. A vallás nem személytelen. Ahol talál olyan atyát, lelki vezetőt, aki föl tudja Önt készíteni a keresztségre, amellett maradjon, s őt kérje, hogy vezesse be a közösségébe. A közösséghez tartozás is nagyon fontos része az Istennel való közösségünknek.
Imádkozom Önért, hogy megtalálja Istent és az Ő közösségét.
Kedves Lelkiatya!
Nemrég halt meg egy ismerősöm, aki korán sem volt vallásosnak mondható. Hajaj! Mégis szeretettel gondolok rá, és vágyat érzek arra, hogy imádkozzam érte. Vajon van-e értelme azért imádkozni, hogy a Mennyországba kerüljön? Esetleg ő maga kéri ezt tőlem? Vagy ahol most ő van, nem kérhet már ilyesmit az élőktől? Egyébként milyen létállapotban, azaz életkorban vannak a megholtak? Például ott anyukám két éves kislánya vagyok-e, vagy én magam vagyok egy boldog családanya? Mármint ha a mennyországba kerülök. Vagy pedig csak a tudatunkban fog létezni az összes szerettünk, és egyébként egész valónkkal beleolvadunk a szüntelen istendicséretbe?
Köszönettel, az érdeklődő
Nagyon bízom abban, hogy mind a ketten odakerülünk, és odaát majd elbeszélgethetünk ezekről. Most ugyanis még roppant csekélyke tudásunk van az odaátról. A Kinyilatkoztatás ugyanis nem tájékoztatást ad a részletekről, hanem az Isten ismeretét nyújtja, de azt is egyedül azért, hogy elvezessen általa a Vele való egyesülésre, vagyis az üdvösségre.
Minthogy ott minden a legtökéletesebb, úgy lehet elképzelni, hogy akik odakerülnek, személyiségük legtökéletesebb formájában vannak. De mégsem valami örökifjúként vagy éppen, akinek úgy tetszik, bölcs aggastyánként - nekem, személy szerint ez az ideálom -, hanem egy számunkra teljesen elképzelhetetlen módon. Ahogyan a földbe vetett mag sem tudja, milyen lesz majd telt kalászt hozó búzaszálként vagy éppen érett termésektől roskadozó gyümölcsfaként, éppenígy nekünk sincsen még elképzelésünk sem, hogy miféle tökéletességben lesz ott részünk.
Ami a beolvadást illeti, arról is lehet annyi bizonyosságunk, hogy megmaradunk annak, akik vagyunk. A személyiségünk nem oldódik föl, mint vízcsepp a tengerben. Személyesen leszünk jelen, nem személytelenül. Remélem, akkor majd személyesen tudunk beszélgetni ezekről a dolgokról.
Az ismerőséről is kérdezett. Természetesen nagyon sokat jelent, ha imádkozik érte. Az imádságunkkal nagyon sokat segíthetünk a már elhunyt testvéreinken. Hogy hogyan is számítódik be, erről megintcsak sekélyes találgatásaink vannak, nem érdemes firtatni. Például ott már nincsen idő, nincs előbb vagy utóbb. Nincs várakozás, büntetésletöltés vagy ilyesmi. Ezért is nemigen tudunk semmit sem elképzelni az odaátról, mivel a mi gondolkodásunk alapvetően az időhöz kötött.
Amikor valaki a mennyország részleteiről faggatta Jézust, nevezetesen, hogy hányan vannak ott, sokan, vagy kevesen, akkor csupán annyit válaszolt: Törekedjetek bejutni oda (Lk 13,23-24). Hát, törekedjünk!
Ide írhatja a kérdését... Tegyük jobbá az egyházunkat, mert a 21. században nem természetes az egyház jelenléte az emberek életében, csak a tökéletesen tiszta egyházak és a tiszta szívű, imádságos és alázatos lelkületű papok mehetnek át a rostán. Az országunk vezetőjétől elvárjuk, hogy az országban rendet tegyen, egyházunk vezetőjétől elvárjuk, hogy az egyházban rendet tegyen. A papi szolgálatra nem érett kispapokat hagyja diakónusnak addig amíg el nem érik a papsághoz kellő lelki szintet. Hogy ez egy év vagy öt, ez csak a kispapon múlik. A papi szolgálattal visszaélő papokat pedig ne féljen oda helyezni, ahol fejlődhetnek lelkileg. Nem kitolásból, éppen a pap lelki üdvözsége érdekében. Ha ezt nem teszi meg, olyan lesz, mint a politikában az a miniszterelnök, aki hagyta az országát elsüllyedni, mert nem mert keménynek lenni amikor kellett volna, nem mert hozzányúlni senkihez, nem mert tenni semmit. Nézzen körül az egyházban, vegye sorra papjait, gondolkodjon el mindről csak néhány percet. Kezdetnek elég volna, ha kiválasztaná a tíz "legrosszabbat", és velük kezdene valamit. Tegyük jobbá az egyházunkat! Én csak imádkozni tudok érte, de azt meg is teszem rendületlenül. K. László
Kedves László!
Köszönöm szépen, hogy imádkozik az Egyházért. Én is ezt teszem, amennyire csak tőlem telik. Itt pedig közzéteszem a javaslatait, bízva abban, hogy az illetékesek elgondolkodnak rajta.
Kedves lelkiatya! Valaki írta, hogy nem tud felnézni a paróchusára, és olvastam a válaszát is. Nem biztos, hogy igazam van, de ráismerünk a mi papunkra. A luxusautóktól kezdve (audi, mercédesz) minden illik rá...
Továbbítottam az illetékeseknek.
Irtsd ki, ami gonosz, körödből (MTörv 17,7)
Kedves Lelkiatya! Egy olyan problémával fordulok Önhöz, amit nagyon szégyellek, de úgy gondolom, hogy ezzel több hozzám hasonló fiatal küzködik. Valójában röviden arról van szó, hogy állandóan vissza-visszatérnek az öngyilkossági gondolataim (nem nagyon merek elmenni gyónni emiatt, s úgy érzem, hogy nincs értelme). Le vagyok törve már több éve, idönként van az életemben egy-egy rövidebb periodus mikor megfeledkezem erről és viszonylag jól érzem magam, de ez nagyon rövid idő. esténként-nem minden este, hanem mikor sikerül-próbálok rózsafűzért imádkozni. (Sajnos évekkel ezelőtt az egyik nagyon jó barátnőm is ezzel küszködött, elimádkozott napi 10 rózsafűzért is, mégis öngyilkos lett a végén. Senki és semmi nem tudta megmenteni. Úgy érzem, hogy az életem értelmetlen, teljesen felesleges vagyok, még a segítségem se kell senkinek. (Egy pár hajléktalan elfogadna tőlem pénzt, de azt sajnos nem tudok adni, mivel több éve munkanélküli vagyok, hiába tanultam és szenvedtem több éven át, most semmi eredmény. Közösség sincs a templomban ahová járok, a papok nem nagyon állnak szóba a hívekkel, nincs közvetlen kapcsolat. A szentélybe meg nem akarok bemászni, hogy azon keresztül elkapjam őket a sekrestyében, különben nem jönnek amúgy ki. Lehet, hogy pár éven belül rám is hajléktalan sors vár, mivel nem tudom többé fizetni a lakásom számláit és kénytelen leszek eladni mindent, majd keserűségemben elinni vagy szétosztogatni a rokonaim között. Az elmúlt években vállaltam önkéntes (ingyen) munkát, de már ebből elég, mert nekem is meg kell vennem a tejet a boltban, s ezt senki nem akarja megérteni. Rokonaim is csak akkor jönnek ha kell valami, egyébként mindenki fütyül rám. Mondtam, hogy több éve elhatároztam, hogy meghalok, ha nem rögtön akkor szépen lassan. Hogy tudnék megszabadulni ettől a lelki fájdalomtól és keserűségtől? (a lelkiatyámat nem akarom beavatni a gondolataimba, mert ő beteges és az életéért harcol.) Nincsenek igaz barátaim, a régi csoporttársaim már nem is köszönnek ha meglátnak az utcán és még sorolhatnám. Ez egy nagyon elkeserítő világ és úgy döntöttem, hogy nem akarok itt tovább élni. modták, hogy egy olyan korban élünk, amikor a gyengék elpusztulnak, akit nem tudnak a multik "kizsigerelni" az elpusztul. Az egyik rossz rendszer után itt a másik rossz és nincs ebből kiút. A kereszténység is már csak egy látszatvallássá degradálódott ellentétben az iszlámmal, mely egyre erősebb...
Kedves Fiatal Testvérem!
Mindenek előtt biztosítani szeretném, hogy igazán nincsen semmi szégyelni valója ezen a nehézségén. Éppen azért is, miként írja, mert ezen a téren sok sorstársa van a mai világban.
Az pedig, hogy nem mondja el a lelkiatyjának, kifejezetten rossz gondolat, mondhatom, egyenesen az ellenségtől jön. Semmilyen gondolatot nem érdemes, nem szabad rejtegetni a lelkiatya elől. Ezzel saját magunkat zárjuk be, és valóban nem látszik kiút, nem mutatkozik megoldás. Ez tehát az első és legfontosabb dolog, hogy beszéljen róla. Nem azért látszik kilátástalannak a helyzete, mert az is, hanem mert nem beszél róla, s ezért tűnik annak.
Természetesen egyszerű és könnyen megvalósítható megoldást én sem tudok, meg a lelkiatyja sem, de néhány fontos szempontra érdemes odafigyelni.
Az öngyilkossági gondolat - miként bizonyos gondolatok elrejtése - a sátántól származik. Nincs helye az életünkben. Kezelje ekként! Ha jelentkezik, mint a legalattomosabb kísértő támadást verje vissza. Egyszerűen azzal, hogy nem veszi komolyan. Köszönti illendően: "Szervusz, öngyilkossági gondolat! Már megint itt vagy? Nem sok keresni valód van itt, úgyhogy rövid úton távozhatsz."
Ne vélje, hogy gúnyolódom vagy tréfálkozom. De ez egy nagyon egyszerű módja annak, hogy a fölösleges gondolatoktól megszabaduljunk. Ránézünk, és utána elfordulunk tőle. Ha ránézés nélkül fordulunk el, akkor bevalljuk, hogy félünk tőle, hogy uralkodik rajtunk. Az nem igazi elfordulás, az csak homokba dugott fej.
No, most, persze, van itt más gond is, nem csupán az öngyilkossági gondolat. Ez pusztán következménye a kilátástalan helyzetének. S valóban sok fiatal szenved ma ettől.
Ez egyrészt a világ betegsége, hogy elembertelenedett a munkamegosztás, és a nagyobb haszon végett gépekkel dolgoztatunk, embertársainkkal pedig nem törődünk.
Másrészt - ha nem haragszik meg - az Ön hitének a betegsége. S veszélyes dolog, mert az ember élete a hite szerint alakul. Az imádság akkor segít,ha hittel mondjuk, nem akkor, ha nagyon sokat.
Mindenekelőtt azt javaslom, kérjen hitet önmaga számára. Ettől még nem lesz állása, fizetése, de megváltozik a látása. A sötétben botorkáló ember úgy érzi, elveszett a rengetegben, pedig lehet, hogy karnyújtásnyira van tőle a nyiladék vagy az ösvény, csak nem találja meg. A hit világossága nélkül is így tapogatózik az ember.
Teszek Önnek egy javaslatot. Ha úgy érzi, helyzeténél fogva már nem tud többet segíteni a rászorulókon, akkor segítse őket a fölajánlásokon keresztül. Ha már Önnek ilyen sikertelenül jöttek össze a dolgok, próbáljon belőle értéket kovácsolni. Hogyan? Fölajánlással. Azt, amije van, a keserűségét, a kudarcait, a fájdalmait, főként a küzdelmeit ajánlja föl mindig valakinek, valakiknek. Vagy akár az egész napját. Ezekkel a napi fölajánlásokkal nagyon sokat tud segíteni másokon,értékessé válik az Ön élete is, mintegy melléktermékként megerősödik az Istennel való kapcsolata.
Ha úgy érzi, gyönge ma a kereszténység, erősítse a saját hite által. Azzal, hogy legalább egy hangyabokányit növeli a hitét. Az imádságai erre irányuljanak, ne arra, hogy legyen végre állása, munkája. Az csak követelőzés, nem imádságban előtárt kérés. Mondogassa gyakran: Legyen meg a Te akaratod! Miért is félne kimondani? Nem volna jó, ha megtörténne az Isten akarata az Ön életében, de az egész társadalmunkban, egész világunkban?
Ha fölismerte egyházunk gyöngeségét, egyszersmind feladatot is meglátott ezáltal, hogy saját élete által erősít rajta.
Kétségtelen, ehhez nélkülözhetetlen a lelki atya, a közösség. Nagyon nehéz, ha ez nincsen meg. Mégis élje meg ezt a közösséget - a pappal, az egyházközséggel - az Eukharisztián keresztül. Gyónjon rendszeresen, és minden egyes szentáldozásnál élje meg a teljes közösséget az egész Egyházzal. Higgye el, ez az út sokkal célravezetőbb, mint a pap, vagy a közösség gyöngéit emlegetni.
S imádkozzék is értük! Valóban nehéz az Ön élete a mostani szakaszában, de az elfogadással és fölajánlással egyszeriben értékessé teszi és az Isten tenyerébe helyezi. Meglátja, idővel még az életkörülményei is változni fognak.
Látva a tegnapi görög katolikus liturgiát... Fülöp püspök atya elérte célját. Büszke vagyok görögségemre. De arra már nem hogy a liturgiát elortoxiasították.
Ez több mint botrány . Ezek után római katolikus szentmisére fogok járni családommal, mert ez elfogadhatatlan. Ennyire nem vagyunk keletiek...
Kedves Testvérem!
Lehet, azt kockáztatom, hogy ezentúl erre az oldalra sem fog többet rákattintani, de be kell vallanom, nekem nagyon tetszett a máriapócsi Szent Liturgia. S nem csak nekem, de velem együtt sokaknak. Vajon mi is volt benne ortodoxos? Mindent pontosan úgy végeztek, ahogyan a magyar görögkatolikus imakönyvünkben benne van. A szertartást a rómából érkező érsek vezette, aki a keleti katolikus egyházakért felelős kongregáció második embere. Számos római katolikus püspök és pap celebrált, akik szintén igen örvendetes elismeréssel szóltak erről a szép szertartásról.
Szívesen átteszem ezt a kérdést a fórumra, hogy Ön is válaszolhasson rá, vagy más is hozzászólhasson.
Kedves Lelkiatya! Az utolsó válaszát a színekkel kapcsolatban szeretném kiegészíteni. Én úgy hallottam (ortodox templomba is járok), hogy a színeknek van szimbólikus jelentésük. Pl. a mélyvörös, bordó ruha, melyet a nagyböjtben viselnek a papok a bűnbánat színe. (Ugyanez a római katolikusoknál a lila szín.) Ez több könyvben le van írva pl. Berki Feriz: Az orthodox kereszténység c. könyvében is, ha jól emlékszem, de majd utánanézek. A Fehér pedig az ünnep színe stb. Elnézést, hogy egy kicsit vitatkozom Önnel. Több Liturgiárl megjelent könyv is van, ahol szerepelnek a színek. Üdvözlettel: Xénia
Kedves Xénia!
Köszönöm a kiegészítést. Valóban van szimbólikus jelentésük a liturgikus színeknek. Én teológiai jelentésről beszéltem. A hitet közvetlenül és lényegesen érintő jelentőségük nincsen. Kifejező erejük, érzelmi hordozójuk természetesen van, amelyet évszázados hagyomány alakított ki.
Hozzátehetem még, hogy a görög egyházban kevésbé erős ez a szimbólika, mint az orosz egyházban. A mi gyakorlatunkat a korábbi válaszomban említett Szertartási Utasítás 15. oldalán található ismertetés részletezi.
Ide írhatja a kérdését...
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Atyám!
Olvastam a leveleket, amiket mások írtak. Én is hasonló helyzetben vagyok - vagy is nem is én, hanem az édesanyám- mint az egyik hölgy, aki előzőleg írt Önnek.
Édesapám elment az élők sorából, és az anyu együtt él egy férfival. Az együttlét oka talán csak egymás segítése lehet. Mind ketten görögök. Anya már említette a a templomi esküvői szertartást, de a másik fél nem igen vesz róla tudomást. Mit tehet most Édesanyám? Hisz nem az Ő hibájából ne esküdtek meg.
Válaszát előre köszönöm!
Valószínű, nincsen akadálya annak, hogy a kedves Édesanyja rendezze a helyzetét. Sok függ a "másik fél" családi állapotától. Vajon volt-e korábban egyházi házassága? Ha igen, él-e még a korábbi felesége? Ha nem, akkor nincsen akadálya a házasságuk rendezésének. Amennyiben az új társ elzárkózik attól, hogy egy egyszerű templomi szertartással rendezzék a kapcsolatukat - tehát nem pompás esküvőről van szó, csak a pap és két tanú jelenlétében elvégzett rövid szertartásról - ekkor is van lehetőség a rendezésre. A püspöknek joga az un. "gyökeres orvoslás". Az illetékes parókus megfelelő indoklással fölterjeszti ezt a kérelmet, és a püspök megadja az engedélyt, hogy templomi szertartás nélkül, egyszerű papi áldással szentségivé nyilvánítsa az Egyház a kapcsolatukat.
Ez valóságos házasságrendezésnek tekinthető, ami azt jelenti, hogy ha később meggondolván a másik fél, mégiscsak szeretne templomi esküvőt, azt már nem lehet, hiszen érvényes házasságban vannak. Ekkortól nyugodtan járulhat szentségekhez az Édesanyja.
Ha az új társnak esetleg volt egyházi házassága, ez nehezebb eset. Ilyenkor szoktak az egyházi bírósághoz fordulni, hogy az megvizsgálja, érvényes volt-e az a házasságkötés. Ha korábban sem vette ezt komolyan, mint ahogyan most sem akar hallani róla, akkor - ki tudja? - lehet, hogy érvénytelen volt. Ezt csak a gondos és hozzáértő vizsgálat tudja megmondani.
S van még egy lehetőség. Amennyiben idős emberekről van szó, s esetleg nincs közöttük már házastársi, testi kapcsolat, csak testvérként élnek együtt, ekkor is adhat lehetőséget a gyóntató atya, hogy részesülhessenek a szentségekben.
Kedves Lelkiatya!
Követvén a múlt heti ünnepi Liturgia közvetítését Máriapócsról feltűnt, hogy a görög katolikus elöljárók kék színű papi öltözékben vannak. Egyszerűen össze tudná foglalni, hogy milyen ünnepeken, az év milyen szakaszaiban milyen színű öltözék és miért van előírva? (Görögkatolikus vallását gyakorló laikusként a böjti színeket ismerem, de a többi szín használatát/ szimbolikáját nem. Dr. Melles, illetve Dr. Ivancsó atyák szertartástani könyvében sem találtam meg választ a kérdésemre.)
Köszönöm előre is válaszát!
Nincsen teológiai jelentésük a színeknek. Egyszerűen így alakult ki. A különböző keleti egyházakban sem egységes ezeknek a gyakorlata. Magyarországon a 4 böjti időben "bőjti" liturgikus ruhát használunk (piros, bordó, lila, fekete), hétköznap és ünnepi napokon pedig a "világos" ruhákat, amely lehet: fehér, arany, ezüst, sárga, kék, zöld. A kék színű ruhákat a Mária ünnepekre szoktuk fölvenni és azok ünnepkörében (az ünnep után általában 8 napig). Az október és május hónapok kiemelt mária-tisztelete nálunk latin hatásra van meg, ilyenkor nincsen eltérő liturgikus szín.
Egyébként a honlapunkon a Liturgia fiókban megtalálható a Szertartási Utasítás. Ennek 15. oldalán talál erre vonatkozó néhány magyarázó sort. (http://gorogkatolikus.hu/tartalom/Szertartasi_utasitas.pdf)
Ide írhatja a kérdését...
Tisztelt Atya!
Gyermek és ifjúsági korom szép emléke - mikor még én is papné szerettem volna lenni - a régi papnék buzgósága az imádságban, közösségformálásban, férjük teljes kisegítésében stb, de leginkább előljártak és így szép példát mutattak a szertartásokon való részvételben. Ezzel szemben, amit ma tapasztalok és látok, hogy némely papné,tisztelet a kivételnek, szinte elbújik a hívek elől . Sajnos nem lettem papné, de sokszor bennem van, hogy odamegyek és joszivvel tanácsot adok, hogy mit is kellene egy papnenak csinálni...Van valamilyen írott követelmény a papnék vagy leendő papnék részére, hogy hogy is kell resztvenniuk az egyházközség életében? Vagy marad a szokasrrend? Amit mar egyre kevesebbjuk követ?válaszát köszönöm!Dicsőség Jézus Krisztusnak ! Egy asszony, a seregbol
Tudja, kedves Asszonyom, nagyon valószínű, hogy ifjabb korában sok minden szépet látott, amit ma már nem, és sok olyan csúfságot meg nem, amit ma lát. Nem azért mert más a világ, hanem mert az ember idővel egyre többet lát.
Nagyon fölemelő, amikor egy-egy pap vagy a felesége példamutató, imádságos élelet él. Ha ifjabb korában több ilyen is volt a környezetében, adjon hálát az Úrnak. Ma bizonyosan több papnét ismer, mint gyermekkorában. Jobban is látja őket. Egészen biztos vagyok abban, hogy nem rosszabbak a mai papok és papnék, mint a régiek. Sok türelem kell és megértés. És ha azt látja, hogy némelyikük nem a hivatása szerint él, föltétlen imádkozzék érte. Ezzel tud legtöbbet segíteni.
TISZTELT LELKI AGYA.ROMAI KATOLIKUS VAGYOK,6ÉVVEL EZELŐTT MEGÖZVEGYÜLTEM.1ÉV MÚ LVA LETT TÁRSAM,GYERMEKEM NINCS .ÉN MINDENT ELMONDTAM A LELKI ATYÁNAK S,AZT MONDTA GYO NHATOK MERT AZ ISTEN ELŐTT TETT FOGADALMAT MEGTARTOTTUK AZ ISTEN VÁLASZTOTT EL.KARÁCSONYRA MENTEM GYÓNNI ELŐTTEM MENT ANYUKÁM ,ÉS AZT MONDTA NEKI MONDJA MEG NEKEM NE MENJEK MERT AZZAL A FÉRFIVAL ÉLEK NAP MINT NAP ÉS......A VILÁG OMLOTT ÖSSZE BENNEM MERT ÉN VALLÁSOS VOLTAM MINDÉG.PICI KOROM ÓTA ,A NAGY ÉS A SZÜLEIM ÁLTAL.A MOSTANI PÁROMMAL MINDEN ÉVEN ELMEGYÜNK ÖNÖKHÖZ ,VOLT OLYAN ÉV NEM IS EGYSZER,ELNÉZÉST KÉREK HOGY SOKAT ÍRTAM.KÉRDÉSEM GYÓNHATOK E ,MERT ÍGY VÉRZIK A LELKEM A FÁJDALOMTÓL, KÉREM VÁLASZÁT HOGY ÚJRA BOLDOGAN JÁRULHASSAK AZ ÚR ASZTALÁHOZ,OTT ABBA A GYÖNYÖRŰ MÁRIA POCSI TEMPLOMBAN IS AHOL SÍRNI TUDOK ,OLY SZÉP ÉS MEGHATÓ OTT LENNI HA JÖVÜNK HAZA BOLDOGSÁG VAN A SZIVÜNKBEN .DÍCSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS
Kedves Testvérem!
Ha megözvegyült, akkor valóban Isten választotta szét a korábbi köteléket, tehát újra házasodhat. Természetesen szentségekhez is járulhat abban az esetben, ha nem él olyan kapcsolatban, amelyen nincs rajta az Egyház keze által az Isten áldása. Ha tehát a párjával rendezték a házasságukat, akkor nyugodtan menjen áldozni, s bíztatom is, hogy ne csak évenként 1-2-szer, hanem rendszeresen, akár minden hónapban. Ha esetleg még nem rendezték volna, akkor sürgősen tegyék meg, mert addig valóban nem gyónhat, nem áldozhat, még Máriapócson sem, hiszen házastársi kapcsolatban él Isten áldása nélkül.
Nagyon bízom abban, hogy ennek nincsen semmi akadálya, és valóban továbbra is buzgón járulhat a szentségekhez. Tegye is meg még nagyobb odaadásssal. De az Egyház előírásait mindig figyelembe kell venni. Hiszen épp Őtőle kapjuk a szentségeket is.
Kedves Lelkiatya!
Több dolog felmerült bennem. Évek óta keresek állást és nagyon el vagyok keseredve. Több iskolán (egyetemen is!), szakiskolán és tanfolyamon vagyok túl. A 30-as éveim közepét taposom, tehát már nem vagyok teljesen pályakezdő fiatal. Az elmúlt években, hogy ne üljek addig is tétlenül, beiratkoztam az egyetemen a doktori képzésre, kutatómunkát végeztem, cikkeket, könyvfejezeteket írtam és jártam a világot. (Alkalmi munkákból tengődtem, próbáltam magam fenntartani, ezeket csak bevezetésképpen írom magamról, hogy legyen valamilyen kis képe rólam.) Egyre jobban kesergek és kezdem lassan a reményt elveszíteni. A nagyanyám régi barátnője több éve imádkozik azért, hogy állásom legyen és-úgy látom-,hogy ennek sajnos semmi haszna. Próbálok mindent megtenni, érthető, hogy a szüleim se akarják, hogy több diplomával a kezemben házakhoz járjak takarítani-ami, a napjainkban olvastam, hogy igen veszélyes lehet egy védtelen fiatal nő számára, zaklathatják (tudja, hogyan értem), megerőszakolhatják (erről is sokat hallani a környékünkön, rózsadombi, magányos gazdag öregurak egyéb szolgáltatásokat is elvárnak a fiatal takarítónőktől és bejárónőktől.) Nem kell magyaráznom, hogy milyen világot élünk, s ezek a dolgok nálam szóba se jöhetnek.
Olyan dologgal is foglalkozom, amivel tudnám szolgálni az Istent, az Egyházat. Kicsi korom óta rajzolok és festek, több kiállításom is volt már Isten segítségével.(Ezt szó szerint kell érteni!) Most a nyáron egy görög kápolnába festettem meg az alapikonokat (Pantokrator és Mária a Gyermekkel), mely ajándékom a kinti keleti egyháznak. (Szándékosan nem használom az ortodox szót, mert én az egyházat egységben szemlélem és hiszek abban, hogy ez minnél hamarabb létrejön, s akkor már nem lesz se ortodox, se görög katolikus, hanem csak egy egységes Egyház. Ezt hiszi és vallja a lelkiatyám is. ) A napokban felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ikonfestő apáca lennék valamelyik kolostorban. Úgy érzem, hogy nem "kaptam kimondott meghívást Istentől" (úgy gondolom, hogy a szerzetesi hívatás biztos jele az Istentől való meghívás, ami elég konkrét szokott lenni.) Annyit tudok, hogy az ikonfestésnek szeretnék élni. Az itteni lelkiatyám szerint ezt valamilyen világi foglalkozás mellett (amiből meg tudok élni) kéne végezni. Ő egyébként elég liberális, nem túl mély a hite (hasonlóan az enyémhez, kicsit hasonlítunk egymásra lelkileg, ez is egyfajta probléma, bár mások szerint nem). A görög lelkiatyám-akinek festettem, s akinél most kint voltam-szerint "a legjobb görögországi ikonfestőkkel felveszem a versenyt", mikor meglátta a legújabb képeket (az ember évről évre fejlődik, ezt nem dicsekvésből mondom)felugrott és szaltózott kettőt örömében. A görög lelkiatya felesége-akivel szintén jóban vagyok-felvetette, hogy nem gondoltam-e arra, hogy apáca legyek. (Ők ketten évek óta tudják, hogy egyedül élek, nem találtam meg a páromat. Szexuális vágyaim nincsenek, kicsi koromban találkoztam egy szatírral-aki úgy néz ki, hogy ezeket végleg kioltotta belőlem. Szűzességemet sikerült mindezidáig megőrizni, amit nem minden 30 feletti nő mondhat el magáról a mai világban. Rómában voltam évekkel ezelőtt apácák között-ott töltöttem egyszer a Húsvétot-akik elmesélték, hogy milyen előéletük volt, nem egy közülök a bevonulás előtt prostituált és bártáncosnő, konzumhölgy volt. Rengeteg fertelmes kapcsolaton voltak túl, mikor meghallották a "hívást". Elgondolkoztam ezen.
Tudom, hogy az ikonfestés is az imádság egyik formája. Csak egy problémám van ezzel: nem tudom, hogy itt nálunk vannak-e olyan kolostorok, ahol "megtűrnek" egy ikonfestőt? Azt hallottam, hogy Pócson a baziliták között van egy, aki szintén fest. A Szemlében láttam, hogy Püspök atya beöltöztetett három nővért egy franciaországi keleti szertartású kolostorban, s azt is hallottam, hogy szintén francia területen él egy magyar apáca, aki az ezévi ikonnaptár képeit festette. Arra gondoltam, hogy egy évet eltöltenék (egy évet ajánlanék fel Istennek, Rómában volt ilyen az apácák között!) egy ilyen kolostorban, ahol többen festenénk együtt ikonokat, még ikonfestő tanfolyamot is szerveznék. Mit szól a tervemhez? (Meg kell tudnom, hogy Isten valójában mit akar velem. Azt tudom, hogy az Istennek minden egyes emberrel valamilyen terve van itt a földön. Az itteni lelkiatyám szerint, az ember addig nem hal meg, amíg nem teljesítette ezt az isteni tervet. Senki sem születik hiába! Többszőr elgondolkoztam ezen, hogy vajon mi lehet az Istennek a velem való célja? Sajnos eddig olyan komoly lelkivezetésben nem részesültem, bevallom, hogy gyónni sem jártam túl gyakran, keveset beszéltem papokkal. Egyszer-kétszer-max. háromszor mentem egy évben. Több alkalommal felmerültek nálam olyan gondolatok, hogy az lenne a legjobb, ha minnél előbb elhagynám ezt a világot, de tudom, hogy ilyet nem szabad egy percre sem gondolnom, a lelkiatyám több éve a halál torkából jött vissza, az orvosok már lemondtak róla. Mit gondol azokról, amiket eddig leírtam? (Próbáltam érthető lenni.) Gondoltam arra is, hogy kimehetnék Francia-vagy Görögországba, ikonfestő kolostorokba. Mit tanácsol? Milyen megoldás létezik? Válaszát előre is köszönöm! Xéné
Kedves Xéné!
Nem javaslom, hogy ikonfestő apáca akarjon lenni. A szerzetesség és az ikonfestés, természetesen, gyönyörűen megfér egymással, de a szerzetességnek a lényege az, hogy az ember mindenről lemond. Nem csak az anyagi javairól, családi örökségről, hanem a vágyairól, elképzeléseiről is. Nem léphet be valaki úgy a szerzetbe, hogy eltervezi, ott majd mit fog csinálni. S mi lesz, ha az elöljáró valami egészen más feladot bíz rá? Akkor még nagyobb csalódás éri, mint kint a világban.
Jól látja azt is, hogy szerzetessé válni csak teljes elszántsággal lehet. Azt írja: "nem kaptam kimondott meghívást Istentől". Márpedig a szerzetesség olyan élet, amelyet csakis az Isten kifejezett meghívására lehet vállalni. Saját elképzelésből, próbaképpen bizonyosan nem. A próbaidő, az un. noviciátus éppen arra való,hogy kiderüljön, hogy valóban Isten hívta-e abba a közösségbe, vagy valami más okok vezették oda. Olyan nehéz élet a szerzetesség - még ha kívülről nem is látszik annak - hogy azt emberi erővel, Isten meghívása nélkül nem lehet végigcsinálni.
Az ikonfestésre viszont én is buzdítom. Ha van alkalma, érdemes eljárni ikonfestő tanfolyamra. Még ha sokat haladt is, de az ember mindig tud újat tanulni. Ebből megélni valóban nem könnyű, erre építeni létbiztonságot nemigen lehet. De segíteni vele, mások életét szebbé tenni mindenképpen.
Az álláskeresésében sajnos, nincsen egyedül. Ön se adja föl a reményt, mint az az imádkozó idős hölgy sem. Keresse azokat a napi feladatokat, melyekkel hasznossá tudja tenni magát mások számára. Élethivatását elsősorban azon az úton keresse,hogy hol s miként tud segítségére, hasznára lenni másoknak, hogyan tudna szolgálni másokat. Mindig ez az igazi hivatás, mások szolgálata.
Sejtem, hogy nem sikerült megoldást nyújtanom az életére, de arra mindenképp buzdítom, hogy nap nap után keresse az Isten akaratát, aznap hová küldi, milyen szolgálatra. És ez minden napra betölti a lelkét, mindent összevetve az egész életét. Sok kegyelmet!
MIt tegyek?, ha a egyházi munkahelyemen eddig mindenki harmónikusan együtt tudott dolgozni, csodálatos volt a légkör, de van egy olyan kollégánk, aki "manipulálja" a legtöbbjüket és beleviszi nem túl etikus viselkedésbe. Mára már az általa kibomlasztott csoport nem túl őszinte, lenézi a többieket...stb (akiket nem sikerült a kollégánknak befolyásolni). A problémát neheziti az, hogy ez a kollégánk nagyon vallásosnak tartja magát és ezt hangsúlyosan ki is mutatja (főnökünknek ezért nem tudunk panaszkodni).
Köszönöm válaszát!
Elárulom, gyakori eset, hogy ha valaki egyházi intézményben kap állást, eleinte szárnyal az örömtől, hogy ennél eszményibb munkahelye nem is lehetne. Később aztán, amikor kezd belelátni a dolgokba, s egyre inkább észreveszi, hogy nálunk is éppen olyan gyarló emberek dolgoznak, mint másutt, ez bizony, kiábrándítóan hat. Olykor egészen keserű elfordulást is eredményez, hisz épp itt várta volna legkevésbé ezeket az emberektől kapott sebeket. Érdemes fölvérteződni, és szem előtt tartani, hogy éppen az egyházi intézményekben, azok dolgozói körében támad legjobban a sátán, éppen ott akar leginkább ellenségeskedést és viszályt szítani. Nem ritkán sikerül is neki.
Mit is tehetünk ilyenkor?
Mindig a legelső és legfontosabb az imádság. Leginkább azért az emberért, akit a gonosz félre tudott vezetni. Aztán magáért a közösségéért. s nagyon sokat jelent, ha együtt is tudnak imádkozni. Sajnos, ez sem mindenütt magától értetődő az egyházi munkahelyeken.
Ha nincs mód arra, hogy az illetővel beszéljünk - bár jó alaposan megimádkozva ezt is meg kell próbálni -, akkor a többiekkel kell beszélni, és elindítani a szeretet hadjáratát. Ez semmiképp sem irányulhat a gonosznak tűnő személy ellen, hanem csakis önmagunkra, arra törekedvén, hogy bármilyen támadás ér is a szeretetünk ellen, arra csakis szeretettel válaszolunk. Ritkán lehetséges ez közös megbeszélés alapján. Egyéni partizánkodás tűnik célravezetőnek, tehát egyenként beszélni emberekkel, hogy ki mit gondol erről. Nagyon érdekes jelenség ugyanis, hogy a hit titkairól, a szeretet világáról közösségben nehezebb beszélni, mint négyszemközt. No, de sebaj, azzal kell indítani.
Fontos, hogy nem szabad elveszíteni a reményt. Nem szabad arra gondolni, hogy minden megváltozna, ha az a fránya bajkeverő nem volna közöttünk. Az efféle gondolat bizonyosan a kísértőtől származik, s ha teret adunk neki, akkor máris beférkőzött a mi szívünkbe is a szeretetlenség. Próbálkozni kell. S az ima és a kitartás meghozza az eredményt.
